Azok a fránya társadalmi elvárások | Murata Szajaka: Keiko vegyesboltja

Hiába élünk modern időket, a társadalmakat illetően még mindig fellelhetőek különféle elvárások abban, hogyan és miképp kellene élniük a tökéletes állampolgároknak. Japánban a hagyományokból gyökereztetve még jobban érezhető mindez, a házasságot például hosszú ideig alapvető életcélként kezelték, és azt a modellt tartották követendőnek, hogy a nők a háztartást vezessék, illetve a gyermekneveléssel foglalkozzanak, míg a férjük kenyérkeresőként töltse be helyét a családban. Bár manapság azért már oldódott a helyzet, mégis lépten-nyomon lehet olyan irodalmi fikciókba botlani, amely ezekkel a kérdéskörökkel foglalkozik. Murata Szajaka első magyarul megjelent regénye, a Keiko vegyesboltja szintén ezzel kapcsolatosan meséli el történetét, társadalomkritikába csomagolva, bonyolítva főszereplőjének „különcségével”, oldva némi humorral.

Keiko harminchat évesen még mindig részmunkaidős eladó egy vegyesboltban, hiába szajkózzák neki úton-útfélen, hogy ennyi idősen már illene férjhez mennie, gyermeket hoznia a világra. Számára a bolt a legtökéletesebb hely, melynek szabályai és működése átlátható, az elvárt viselkedés tanulható, kollégái beszédstílusának átvétele által pedig beidomulhat a „normális” emberek közé. Merthogy ő mindig is kicsit más volt, egyfajta különc. Olyasvalaki, akinek meg kéne „gyógyulnia”, de hogy hogyan, az nagy talány. A külvilág történéseivel, elvárásaival nemhogy azonosulni nem tud, igazából nem is igazán érti, az empátiahiányával társulva hiába igyekezett a környezete és a családja „észhez téríteni”, makacsul ragaszkodik a bolthoz és ennek kiszámíthatóságához. Egy nap azonban új munkatárs érkezik Siraha személyében, aki ugyancsak magányosan és furcsa alakként teng a társadalom megtűrt tagjaként, így szövetségre lépésükkel úgy tűnik, végre pontot tehet az örökös nyaggatások és beavatkozni akarások végeláthatatlan sorára – vagy mégsem?

„(…) azt el sem tudtam képzelni, hogy egy jól működő társadalom milyen lenne. Már alig értettem, hogy igazából mi az a „társadalom”. Kezdtem úgy érezni, hogy csak valami érzéki csalódás.”

TOVÁBB →

Soha rosszabb zsánerévkezdést | Yume Kitasei: Vándorló csillagok

Voltak fenntartásaim a Vándorló csillagok kiindulópontját illetően, mi fog abból kisülni, ha nyolcvan nővel a fedélzeten (akiknek legtöbbje gyermeket vár) indul útjára egy űrhajó egy nemrég felfedezett bolygóhoz, amely az emberiség jövőjének helyszínéül szolgálna. Egy különös robbanás azonban nem várt bonyodalmat okoz, megkérdőjelezve a hajón tartózkodók egymásba vetett bizalmát, a küldetés iránti elkötelezettségüket, egyúttal megrengetve azt a nagy nemzeti összefogást is, melynek eredményeképp létrejöhetett ez a projekt.

„Amikor elindultak, a küldetésüket a béke zálogának tekintették, olyasminek, ami egyesíteni fogja a Föld nemzeteit. A világ vezetőinek nagy része ott állt a többiekkel egy színpadon a kilövésnél (…). Az amerikai elnök azt mondta: „Most már tudjuk, mit vagyunk képesek elérni, ha mindnyájan együttműködünk.” Nos. Erről ennyit. – Ahogy mindig. Szájkarate. Melldöngetés. Férfibüszkeség.”

A cselekmény kellemes meglepetéssel szolgált, annak ellenére is, hogy azért akadnak lyukak a küldetés néhány miértjét illetően, mindezt főszereplőnk, Asuka kilövés előtti sorsának alakulásával igyekezett betömni, és azt kell, hogy mondjam, sikeresen. Végigkísérhetjük, milyen lelki nehézségekkel nézett szembe, és milyen fejlődésen ment keresztül a kiképzés évei alatt, illetve milyen áldozatot hozott annak érdekében, hogy elhatározását véghez vigye, és csatlakozhasson azokhoz a kiemelkedő, országukat képviselő kiválasztottakhoz, akiknek küldetése a világ szempontjából a legfontosabbá vált.

„Az iskolában töltött hosszú éveik alatt mindig nagyon féltek gyengének mutatkozni, állandóan be akarták bizonyítani, hogy elég erősek bármihez. Csakhogy az erő merevvé és törékennyé teszi az embert. Egy nagyobb csapás szilánkokra töri.”

TOVÁBB →

Az idei legkülönlegesebb olvasmányom | Anna Cima: Emlékeim az angolnáról

Kétségkívül a legkülönlegesebb olvasmányon vagyok túl, az Emlékeim az angolnáról Japánnal átitatott fejezeteivel, szerteágazó cselekményével, a beleszempészett misztikumával teljesen elvarázsolt. A cseh nemzetiségű, Japánban élő Anna Cima nevével találkoztam már ugyan, de most, a nemrég megjelent regényének elolvasása után már értem, miért is szeretik annyira.

A regény középpontjában három nő áll, akiknek sorsa szorosan összefonódik a történések által. A félig cseh, félig japán származású Szára egy angolnák kutatásával foglalkozó intézetben dolgozik, szigorú körülmények, még szigorúbb főnök alatt, ráadásul a kevés fizetése miatt az akvarisztikai szaküzletet üzemeltető Nakadzsima úr egyik kiadó szobájában lakik, ahol néha be is segít a munkálatokban. Itt lakik még Miju is, a különc és szűkszavú lány, aki a saját világában él, sajátos felfogással, ám Szárával valahogy mégis nagyon jól megértik egymást, így egyfajta sajátos szimbiózisban tengetik napjaikat. A fiatal kutatót bajba sodorja a munkahelyén, hogy egy újságíró unszolására nyilatkozik a kihalóban lévő angolnákat illetően, ám nem sokkal utána ez az újságíró nyomtalanul eltűnik. A vele viszonyt folytató Juka, Szára egykori osztálytársa felkeresi a lányt az interjúval kapcsolatban, hátha kiderül, mi vezethetett a férfi titokzatos köddé válásához, az események pedig innentől fogva indulnak be igazán, amikor a nyomozásuk során egyre rejtélyesebb dolgokba keverednek.

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #4 | Szakacuki Szakana: Bolygóvándor 1.

A japán irodalommal való ismerkedésem nem lett volna teljes a mangák kihagyásával, és úgy vélem – bár nem igazán az én műfajom -, tökéletes választásnak bizonyult kezdésnek a Bolygóvándor. A kis herceg hangulatát megidéző történetben tanúi lehetünk, ahogy a 303-as számú utazó névre hallgató főszereplő járja az univerzum bolygóit, melyek emlékeit már csupán a titokzatos tóbiásfák őrzik.

Nem mindig sikerült ráállnia a szememnek a jobbról balra történő haladásra, és nem mondom, hogy a végére meg tudtam szokni, de így legalább jobban belemélyedtem a képkockák világába, megfontoltabban olvasva a sorokat. Az első színes oldalak gyönyörűek, illetve a védőborító alatt is megbújik pár megelevenített tárgy, illetve plusz rajz, az élményt már csak akkor lehetett volna még tovább fokozni, ha az egész színesben kerül megrajzolásra fekete-fehér helyett, akár ezzel a kék színvilággal.

Vizualitása a színhiány ellenére is rendkívül kifejező, a tájképek és a városok utcái, a csendéletek is nagy hangsúlyt kapnak a dialógusok mellett, erősítve a melankolikus atmoszférát, amely körbelengi az egész kötetet. Epizodikus fejezeteivel egy-egy helyszínre kalauzol, a rejtélyes, szunnyadó világ misztikuma mellett magát a fő karaktert övező rejtélyek teszik még különlegesebbé, és mélyítik el az elsőre könnyednek gondolt, olykor humoros sorokat.

TOVÁBB →

A japán irodalom iránti megszállottságom kezdete | Híragi Szanaka: Az ​elvesztett emlékek lámpása

Van valami különleges, szinte mágikus hangulata a japán irodalomnak, ezt már Ishiguro esetében többször is megtapasztalhattam, de mellette ott vannak azok a rövid történetek is, mint például a Mielőtt a kávé kihűl sorozat, A Kamogava Kifőzde, A ​Telihold kávézó és társai, amelyek egyszerre tűnnek könnyed, gyors olvasmányoknak, érzelmi mélységük mégis nagy horderejű, cselekményük egyenesen magával ragadó. Az ​elvesztett emlékek lámpása is ezeknek a röpke, mégis lebilincselő köteteknek a táborát gyarapítja az írónő, Híragi Szanaka első magyarul megjelent regényeként, és bár az ehhez hasonló művekkel való ismerkedésem még csak most vette igazán kezdetét, azt biztosan állíthatom, hogy ez a könyv ott marad a legjobbak között.

TOVÁBB →

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →