Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.
„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”
A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.
TOVÁBB →