Nem mostanában nyúltam magyar szerző könyvéhez – persze nincs itt szó semmilyen elzárkózástól -, csak mivel alaptörténet-centrikus vagyok és azok alapján általában külföldi írók történeteivel találkozom sűrűbben, így a magyar vonal kicsit talán háttérbe szorul. Ezúttal viszont sikerült egy magyar ifjúsági poszt-apokaliptikus regényt kihalásznom az elolvasandók sűrű erdejéből. Az elszaporodott hasonló témájú művek után kíváncsi voltam magyar oldalról mit tudunk felmutatni ezen a téren, ezért Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn trilógia első részének estem neki.
Kemese Fanniról nem sok információt lehet fellelni azon kívül, hogy fiatal feltörekvőként igyekszik lavírozni az írói pályán, rajongói oldalán körbenézve pedig annyi is bizonyos, hogy műveibe abszolút bevonja olvasói közönségét, hol részleteket elhintve, hol a könyvei borítótervezése kapcsán. Abszolút pozitívnak tartom ezt a fajta hozzáállást, hiszen így kap egyfajta támpontot és visszajelzést, mely mentén haladhat azon az úton, melyen leginkább megfelel olvasói számára és ezáltal támogatást és bíztatást élvezhet. Na de nézzük, elsőként mit is alkotott!
Könyvsorozat újabb és újabb példányaira várni nem épp a legáldottabb állapot, ezért amennyire csak tudom igyekszem tűrtőztetni magam és szépen összevárni az egyes részeket, hogy egyben eshessek neki, ez a régebben kiadott könyveknél szerencsés helyzet, dehát a legújabb szerzeményeknél – amik ráadásul felettébb kíváncsivá tesznek – már nem ilyen rózsás a helyzet. Persze az elsőbe belekezdésnél még az a tényállás is felállhat, hogy nem lesz kellőképp jó, innentől fogva szépen türelmesen lehet várakozni a következőre.
Az ember általában szeret olyan valóságon túlmenő, alternatív történeteket olvasni/nézni, amely valódi átélését a saját bőrén keresztül nem tapasztalhat meg, így az általa kapott kitaláció az, amely végigkalauzolhatja hogyan is működhetne mindez. Ilyen például az időutazás témája, mely számtalan módon került már feldolgozásra, de úgy tűnik sosem unjuk meg és előszeretettel készülnek az újabb és újabb alkotások.
A horrorfilmek kapcsán már több bejegyzésem is született, a parkolópályára kerülésük után viszont ideje volt belekóstolnom milyen is az, amikor egy ijesztő(bb) történetet nem a látottak, hanem az olvasottak alapján él át az ember, hanghatások nélkül, csupán a fantázia által vezérelve. Nem éppen a mélyvízbe ugrással kezdtem, Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna, valamint a folytatása, A rémálmok lánya nevet viselő könyvek ugyan horror és fantasy kategóriába sorolhatóak és olvashatók bennük rusnya dolgok, a pulzusomat azonban nem sikerült megemelniük.
XIX. század, csipkék, fodrok, ízléstelenebbnél ízléstelenebb kalapok, kravátlik, napernyők, bálok, gőzgépek, léghajók, tudósok – steampunk, gőzpunk, urban fantasy, és még dobálózhanék tovább a különféle jelzőkkel, amelyek Gail Carriger Soulless – Lélektelen című könyvét jellemzik. Egészen egyedi alaptörténetű művel van dolgunk, ahol egyszerre vannak jelen a régi idők sajátosságai a természetfeletti lények világával.
A zombis történeteket illetően mindenkinek megvannak a megszokott sztereopítiák: vírustól megfertőzött élőholtak széttépett ruhában, kezüket maguk elé tartva, szaggatott mozgással közelítenek és támadják meg áldozataikat némi élelemszerzés és természetesen a fertőzés aprópójából, hol lassabban, hol pedig meglepő gyorsasággal véghezvive mindezt.