A Chaos Chalking trilógia első része az újdonság erejével lopta be magát a szívembe, még az apróbb hibái ellenére is, hiszen sikerült egy elég egyedi alaptörténetet kovácsolnia a csak férfiakat tartalmazó, különös háttértörténelemmel rendelő társadalom Zajjal teli világával, illetve a nem mindennapi nyelvezettel kommunikáló szereplőivel. Gondolom nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az izgalmas befejezést kapó regény folytatásához is megjött a kedvem, így amikor kezembe vettem Patrick Ness második kötetét, a Válasz és Kérdést nagy reményekkel álltam neki, hogy újra elvarázsoljon a zajokkal teli környezetével, jó értelemben furcsa tájszólásaival, no meg főszereplőink sorsának további alakulásával, de azt kell, hogy mondjam, a könyvet kivégezve nem voltam maradéktalanul megelégedve.
Címke/YA
Laurie Halse Anderson – Hadd mondjam el…
A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Samantha Shannon – Csontszüret (Csontszüret sorozat 1.)
Számtalan érvet lehetne felsorakoztatni mind az ebook, mind pedig a papírkötéses könyv javára, nem is szándékozom ebben a témában részletesen elmerülni, de annyi bizonyos, hogy találtam egy újabb plusz pontot az ebookok javára, mely tovább dönti nálam a mérleget.
Ismertetőt ugyebár héba-hóba olvasok egy-egy könyvről, épp olyan óvatosan, hogy ne rontsam el a felfedezés örömét, majd beszerzés után ez szépen le is ülepedik és nagy része feledésbe merül. Ennek köszönhetően rövidebb-hosszabb idő után, amikor kezembe veszem a könyvet már annyi sem rémlik a történetből, mint amennyi az első találkozáskor megragadt, így majdhogynem tiszta lappal indulva indulhatok a megismerés rögös útjára és lévén, hogy ebookot olvasok még az ismertető sem köszön vissza a hátsó borítóról, mindenféle ajánlgatásokkal megtűzdelve. Na de hogy is kötődik mindez a bejegyzésemhez?
Ahogy most itt olvasgatok Samantha Shannon Csontszüretjéről, mindenhol visszaköszön az a fenenagy ajánlgatás és PR szöveg, mely szerint az új Harry Pottert tarthatjuk a kezünkben és bizony milyen ügyesen összehozta ez a leányzó első sikeres könyvét. Őszintén szólva, ha elém került volna ez a jellemzés, lehet teljesen máshogy álltam volna a könyvhöz, ezért örülök nagyon, hogy így utólag jutottam csak hozzá ehhez az információhoz. Mert ugyebár ha az ember egyik kedvencét hozzák fel, azon nyomban ugrik minden olyan momentumra, mely számára összeegyeztethetetlen és más a favoritjával szemben (természetesen nem az alaptörténetre gondolok, hanem a milyenségére/felépítésére, mert azért nyilván nem várunk egy ugyanolyan sztorit). Ezért most abszolút nem is fogok semilyen párhuzamot vonni köztük, hiszen teljesen értelmetlen, vegyük csupán önmagában a művet, egy új képzeletbeli világ előfutáraként.
Jill Hathaway – Slide – Mások szemével
Töltelékkönyv – mostanság csak így nevezem azokat a regényeket, melyeket egy-egy terjedelmesebb és emésztendő/átgondolandó mű közé ékelek be. Amikor egy nagyobb lélegzetvételű történet elolvasásán vagyok túl, nem mindig szeretek egy újabb, vele azonos vagy legalábbis hasonló kaliberű, komolyabb odafigyelést igénylő példánynak nekivágni, hiszen még bőven van mit rágódni az előzőn is. Ekkor kerülnek elő a lazább, rövidebb és könnyen olvasható irományok, melyekkel úgyhogy „kiheverem” azt az élményt, melyet kaptam és mindezzel egyidejűleg felkészülök lelkileg a következő „megmérettetésre”. Kivételek természetesen mindig vannak, hiszen a kíváncsiság, mint tudjuk sokszor befolyásolja szokásainkat, de szerintem nagyon hasznos ez a metódus, nem terheli le annyira azokat a kis kattogó agykerekeket. :) Épp ezért választottam Jill Hathaway: Slide – Mások szemével című olvasmányát, egyfajta kikapcsolódás gyanánt.
Catherine Fisher – Incarceron (Incarceron sorozat 1.)
Azt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
Na de ne kanyarodjunk el, mert a szárnyaló fantázia tud nagyon is jó lenni… egészen addig, amíg nem vállaljuk túl magunkat, mint ahogy Catherine Fisher Incarceron című könyvében, pedig az írónő aztán tényleg igyekezett, hogy valami egyedi produktumot hozzon létre, ami valljuk be sikerült is neki. Csak épp nem mindegy, milyen áron.
Rachel Vincent – Lélekmentők (Sikoltók sorozat 2.)
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)