Rengeteg elképzelés született már a világvége kezdetével és lezajlásával kapcsolatban, tömérdek posztapokaliptikus feltevés kering szerte a világban megannyi dátumot megjóslóan, elég ha csak a tavaly év végi maja naptárhoz kötődőre gondolunk, vagy akár a 2000-es évfordulóra. Persze a szakértőbbek nem egyetlen évhez, vagy naphoz kötik ezt a folyamatot, hanem bizony egy fokozatos eseménysorozathoz, amelynek végkifejlete a Föld számára egyáltalán nem túl kecsegtető végítéletet jelenti. A Karen Thompson Walker tollából megszületett Csodák kora is efajta mű, ahogy az alcíme is mutatja: Káprázatos látomás egy eltűnőben lévő világról.

A történet egy kislány, Julia szemszögéből tárja fel előttünk a világ állapotát, illetve fokozatos romlását. A Föld elkezd lassulni, a gravitációs erő felgyorsul, a napok pedig egyre jobban elnyúlnak, ezzel meghosszabbítva a világos és a sötét időszakokat. A kezdeti alkalmazkodást később olyan következmények nehezítik meg, ami visszafordíthatatlan állapotot eredményez. A látható átalakulások mellett lelki, szabad szemmel nem érzékelhető változások is végbemennek, melyek rengeteg ember életébe hoznak fordulatot – leginkább negatív irányba. A történet fókuszpontja a 11 éves Julia, valamint a családja és a környezete szálára helyeződik és rajtuk keresztül értesülhetünk minden globálisan végbemenő módosulásról.

Nehéz magvas gondolatokat megfogalmazni a könyvről, mert egyszerűen annyira élethűen és komolyan írja le az egész folyamatot, mintha saját magam is benne lennék a történetbe, egyfajta külső szemlélőként, így még ha az egész regény cselekményét is vázolom, akkor sem lehet visszadni a hangulatát, nincs mese, el kell olvasni. :) Ez annak is köszönhető, hogy végig a leíró részek uralkodnak benne, ezért is kaphatunk tökéletes életképet az egész helyzetről. Ennek a 11 éves kislánynak a nézőpontjából belepillanthatunk abba is, hogy ő hogyan éli meg ezeket a változásokat, hogyan viszonyul az emberekhez és hogyan nő fel a katasztrófa közepette, de mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem hisszük gyerekesnek az elbeszélőmódot. Családok bomlanak fel és költöznek el, barátságok szakadnak ketté, szerelmek szövődnek, mind-mind olyan hétköznapi dolog, amely bárkivel megeshet, de most mégis úgy fest, hogy minden összefügg mindennel és a pusztulás indítja el ezeket a lavinákat.

„Később úgy gondoltam ezekre az első napokra, mint arra az időszakra, mikor az egész emberi fajnak meg kellett tanulnia: ez idáig nem a megfelelő dolgok miatt aggódtunk. Nem az ózonlyuk, az olvadó jégsapkák, a nyugat-nílusi láz, a madárinfluenza meg a gyilkos méhek miatt kellett volna félnünk. De, gondolom, végül sosem az következik be, ami miatt leginkább aggódik az ember. Az igazi katasztrófák mindig teljesen másmilyenek: elképzelhetetlenek, ismeretlenek, nem lehet rájuk felkészülni.”

Úgy gondolom ez az a könyv, ami lehet akár 300 oldalas, a duplája vagy akár a háromszorosa is, akkor is ugyanolyan élménnnyel és lelkesedéssel lehet olvasni, ugyanis tipikusan az, amelyikben akár a legmélyebb részletekben is elmerülhetsz anélkül, hogy elunnád magad. Ha egy jelenetre fókuszálódik és már mindent kihozott belőle, amit csak lehet ott a megannyi másik perspektíva, amelyhez hozzá lehet nyúlni és tovább göngyölíteni azt a bizonyos fonalat anélkül, hogy darabossá válna és megszakadna a folytonosság. Ugyanakkor ami nagyon tetszett a szerkesztési módjában, hogy minden fejezetet elkezd egy távolabbi aspektusból, majd fokozatosan térünk vissza az úgymond „maghoz”, ahol az előző fejezetet befejeztük és utána boncolgatja tovább a történéseket.

Az egész realisztikus ábrázolásban az a legijesztőbb, hogy mindez akár még meg is történhet, hiszen nem tartalmaz a valóságtól elrugaszkodó elemeket, így ez az emberiség egyfajta drámájaként is felfogható. Mindenképpen olvassátok el, mert bár igen, a könyv végefelé eluralkodik majd rajtad ennek a visszafordíthatatlan tragédiának az okán a depresszió, még sem tudod majd letenni, végül a lezárással teszi fel igazán a pontot az i-re és így kijelentheted: ezt bizony kár lett volna kihagyni.