Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

Ez egy modernkori történet. Fogalmam sincs, miért hittem azt, hogy egy kicsit régebbre nyúlik vissza, de a mai kor Amerikájában játszik, ahol a kormány rendeletbe hozza: a nőknek napi száz szó engedélyezett, ezt pedig egy csinosnak nem éppen mondható karkötővel pecsételik meg, amely áramütéssel jelzi, ha az illető túllépi a limitet. Nincs kibúvó jelbeszéddel, a felszerelt kamerák mindenkit figyelnek, mint ahogy kivétel sincs: a lánygyermekekre születésük után szemrebbenés nélkül rákerül a karperec. Ám ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen jogaiktól is szépen lassan megfosztják őket: nem lehet állásuk, a lányokat már nem tanítják meg írni és olvasni, helyette mehetnek házimunkát tanulni, amelyet szépen csöndben lehet végezni. Dr. Jean McClellan, történetünk főszereplője nyomán kísérhetjük végig az eseményeket, de nem csak magát a folyamat lezajlását, hanem emellett egy bonyodalom is bekúszik a képbe: a hatalom képviselőjének rokona súlyos balesetet szenved, melynek következtében össze-vissza beszél, ezen a problémán pedig egyedül Jean és néhány kollégája tud segíteni, így az orvosi szaktudásáért cserébe ideiglenesen lekerül róla és a lányáról a karkötő, de cserébe mielőbb helyre kell hoznia az agysérülését. Az afázia kutatásával foglalkozó Jean számára azonban rövidesen nyilvánvalóvá válik: sokkal több húzódik a háttérben, mint amennyiről hivatalosan tudomásuk van, ez pedig súlyos következményekhez vezethet.

Ez a könyv jó példa arra, hogy hiába érdekes maga a társadalmi helyzet leírása, önmagában ez kevés lett volna ahhoz, hogy egy jó könyv lehessen belőle. Ez az orvosi, tudományos oldal szerepeltetése nagyon jót tett a történettel, egy plusz aspektussal bővülve, sokkal feszültségtelibbé vált a cselekmény, hiszen Jean nem lesz egyszerű eset, jóval árnyaltabbak lesznek mindennapjai egy hétköznapibb feleséghez képest. Visszaemlékezései által kapunk komplex képet arról, hogyan kezdődött ez az egész, mik voltak az előzmények, illetve hogyan fordultak át a dolgok szépen lassan rémálommá. Ezek engem egy kicsit emlékeztettek A szolgálólány meséjére, ott is hasonlóképpen fonódott össze a múlt és a jelen az elbeszélésben.

Karakterek igazi kavalkádja figyelhető meg: a főszereplőn kívül még ott van a társadalom mintapéldánya, aki történetesen Jean saját fia, vagy éppen a férje sem egyszerű helyzet, hiszen ő is közel áll a hatalomhoz, mégsem tesz érdemben semmit a változásért. Visszaemlékezéskor megjelenik Jean régi barátnője is, aki figyelmeztette az eljövő veszélyre, ám Jean ekkor nem figyelt rá, ami így utólag belegondolva nagy hibának bizonyult. A nő kollégái, valamint az egész kutatórészleg maga a rejtély, de ez több szereplőnél is kijelenthető, jó volt olvasni, ahogy egy-egy figura igazi énje kibontakozik, ezzel is árnyalva a róla alkotott eddigi képet.

A gördülékeny cselekményvezetésnek és a megannyi fordulatnak köszönhetően végig lekötött és élveztem fejezetről-fejezetre olvasni. Meglepően korrekt történetet kaptam, egyedül a befejezéssel nem voltam teljes mértékben elégedett. Azt nem lövöm le, hogy mi lett a végkifejlet, csak annyit árulok el, számomra azért nem volt az igazi, mert túl kapkodósnak éreztem (van itt még egy jelző a nyelvem hegyén, de ha elárulom, azzal mindent elmondok róla és lelövöm a „poént”), kicsit olyan érzésem volt, hogy gyorsan minden szálat és kérdést el szeretett volna varrni az író.

Összességében, ha valakit érdekelnek az olyan disztópiák, amelyekben a nők helyzete áll a középpontban, szerintem jó választás lehet a Voxot kézbe venni.

4/5

Christina Dalcher: Vox

Kiadó: Művelt Nép Könyvkiadó
Kiadás éve: 2019
Eredeti cím: ua.
Eredeti megjelenés éve: 2018
Oldalak száma: 350 (e-könyv és papír)
avatar
  Beállításaim  
Visszajelzés