Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

TOVÁBB →

A disztópia és a női szerepek

A kedvenc témám regények vonatkozásában a disztópia, vagyis egy negatív, (egyelőre) elképzelt jövőkép, melyek nagyon érdekes, de egyben ijesztő közegeket, társadalmakat festenek le. Ha meglátom ezt a címkét egy-egy mű vonatkozásában, máris többet szeretnék tudni az adott könyvről, vagy legszívesebben már olvasnám is, ebben a kategóriában még a young adult sem akkora akadály, fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte szó szerint éhezem ezek után a különleges világok után. Nem tudom már, mi volt az a pont, ahol ez a szerelem kialakult, de az évek folyamán töretlen lelkesedéssel vetem bele magam mindenféle ehhez kapcsolódó tartalomba, legyen szó akár klasszikusról, akár friss megjelenésről. Szerencsére mindkét vonalon el vagyok látva utánpótlással, így nincs okom panaszra, ezért is választottam nem csupán egy, hanem jelen esetben három disztópikus regényt ennek a bejegyzésnek az alapjául, a női szerepekhez kapcsolódva. 

Nyugi, nem fogok nagy feminista szónoklatokat kanyarítani ezen irományon belül, egyrészt egyáltalán nem vallom magam annak, másrészt megmondó ember sem szeretnék lenni, csupán azért választottam a nők köré font  disztópiákat, mert az elmúlt időszakban több ilyen könyv is akadt a kezembe. Kezdve Jennie Melamed: Lányok csöndje című nyomasztó, felkavaró regényével, ahol a lányok teljes elnyomás alatt tengetik életüket, a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányával. A másik végletet Naomi Aldermantől A hatalom képviselte, melyben a nők különleges erőre tesznek szert és a férfiak kezéből szépen kicsúszik az irányítás. Valahol pedig középtájt helyezkedik el legutóbbi olvasmányom, Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, amelynél már komplexebb társadalom alakul ki, ám a termékeny nők számára nem sok szabadsággal kecsegtet ez a berendezkedés. Nézzük őket kicsit részletesebben:

TOVÁBB →