A tudomány és fikció szárnyán szárnyaló, rendkívüli apa-fiú történet | Richard Powers: Rémület

Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.

Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.

A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #2 | Joe Hill:
Kulcs a zárját 1. (Locke & Key sorozat 1.)

Joe Hill több regényéhez, illetve novelláskötetéhez is volt már szerencsém, annyi már a legelső találkozás pillanatában bizonyosságot nyert számomra, hogy ő nem a finomkodás és a tündérmesék atyja, hanem a fantasy legsötétebb bugyraiban burjánzó, hátborzongató, nyers és véres történetek írója. Mindezen ismertetőjegyek tudatában különösen kíváncsi voltam rá, hogy képregény formában, vizuálisan mit képes nyújtani a közönségnek, a Locke & Key sorozat nyitányának elolvasása pedig tökéletes betekintőnek is bizonyult. Bár a könyvei közül is vannak érdemleges alkotások – a Szarvak például annak idején kifejezetten tetszett -, már most érzem, hogy minden kétséget kizáróan ez a képregény sorozat lesz számomra a munkásságának csúcsa. Nem csoda, hogy három rangos díjat is bezsebelt érte, 2020-ban pedig sorozat adaptációt is kapott.

Mit érdemes tudni a Kulcs a zárját nevet kapó sorozat alaptörténetéről? Egy horrorfilm tipikus kezdőjelenetei elevenednek meg az első oldalak képkockáin: a Locke család egy szörnyű tragédia után felmenőik ódon kastélyába költöznek Lovecraftba, ám elég hamar világossá válik, hogy az öreg ház falai nem éppen hétköznapi titkokat rejtenek magukban. Innentől kezdve pedig már le is vedli magáról a sablonosság leplét, hiszen a rejtélyes kulcsok, amikbe a szereplők belebotlanak, sötét és túlvilági dolgokat hoznak magukkal, a cselekmény igazi arculata itt is veszi kezdetét.

TOVÁBB →

A 2022-es évem könyvekben

Amilyen gyorsan elérkezett a 2022-es év, ugyanilyen gyorsasággal értünk is a végére, bárcsak mondhatnám, hogy átlagos év volt, de az előző évekből kiindulva, immár megszokhattuk (sajnos), hogy mindig történik valami olyan, amivel felbolydulnak a mindennapok és változást hoznak magukkal. A gazdasági helyzet, a brutális drágulások újfent felkavarták a könyvpiacot, amely nem elég, hogy a papírhiány okozta súlyokat nyögi, ezek mellett újabb fontos döntések elé állít szinte minden kiadót, igazán pedig a 2023-as évben fogjuk megtapasztalni, mik is lesznek a következmények. De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a 2022-es év mezsgyéjén, bőven van miről mesélnem róla.

Miközben faltam a sci-fi regényeket továbbra is – ennek kapcsán több, mint 10.000 elolvasott oldalt tudhatok magam mögött -, igazán belemerültem a képregények világába. Eddig is olvasgattam ugyan, de úgy érzem, ez volt az az év, amikor az érdeklődésem hatalmas löketet kapott irányukba, olyannyira, hogy még angolul is beszereztem több példányt is, ami érdekelt, ám itthon még nem jelent meg. Mindig is szerettem volna eredeti nyelven olvasni könyveket, úgy érzem most megtaláltam azt az arany középutat, amellyel még megmarad az élvezeti szint és kitárulhat a világ, végre sokkal bővebb halmazban böngészhetek olvasnivalókat.

Ami még fontos változás volt az évben, hogy a 6 éves Kindle Voyage-om szülinapom apropójából lecserélésre került, így immár egy Paperwhite 5 boldog tulajdonosa lettem. Hat év ide vagy oda, nem hittem, hogy ennyire ég és föld lesz a különbség, hiszen a Voyage sokáig messze felülmúlta a későbbi modellek kijelzőminőségét, de a melegfényt egyszerűen imádom, ráadásul a dark mode is meglepően hasznos tud lenni, ha mondjuk teljes sötétben olvas az ember. Eddig is szerettem az e-könyveket, de ezzel még nagyobb löketet kaptam az olvasásukhoz.

TOVÁBB →

Sci-fi, thriller, megváltozott körülmények

A borongós, hideg időjárás magával vonzza a baljósabb történetek felé fordulásom, legyen az horror, vagy thriller, bár előbbi esetben még viszonylag óvatos vagyok és elég sok felfedeznivaló vár rám. A thriller viszont régi nagy „szerelmem”, ha lehet így fogalmazni, ezért minden egyes, ebben a műfajban megírt könyvet régi ismerősként üdvözítek. A ködös őszi és téli időszakban sikerült egymás után zsinórban olyan thrillereket választanom, amelyek a sci-fi műfajhoz is kapcsolódnak, hol szorosabban, hol kicsit tágabb értelemben, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben összefoglalom őket, legfőképp azért, mert több hasonlóságot mutatnak egymással, mint gondoltam.

A három kiválasztott:

James Patterson – J. D. Barker: A zaj

Jeff VanderMeer: Kolibri szalamandra

Blake Crouch: Géncsapda

Kivétel nélkül olyan írók, akiknek a munkásságára különös figyelmet fordítok: Crouch minden eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam eddig, VanderMeer-től egy híján szintén, J. D. Barker-nél már jobban megválogattam ugyan az olvasmányaimat, de eddig egyik sem okozott csalódást, sőt, inkább úgy fogalmaznék, a társszerzős könyvei keltettek bennem egyedül némi bizonytalanságot, ezzel szerettem volna most leszámolni.

TOVÁBB →

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →

A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád #1 – Charles Burns: Fekete lyuk

Az idei évben egyre jelentősebb hangsúlyt fektetek a képregényekre, és ahogy a hazai piacot elnézem, lassan, de biztosan a kiadók is felfedezik maguknak azt a szegmenst, amely távol áll mindenféle szuperhősökkel kapcsolatos történetekről, és valami másról, valami egészen izgalmasról, elgondolkodtatóról szólnak, vagy egyszerűen csak szórakoztatnak és kikapcsolnak.

Úgy döntöttem, teljesen szubjektív szempontból belevágok a „A képregények sokrétűbbek, mint gondolnád” sorozatba, ahol olyan köteteket mutatok nektek, amelyek igazi vizuális regényként szolgálnak (az angoloknak ott van erre a graphic novel kifejezésük, szerencsére mi a képregény szóval helyben is vagyunk), és megérdemlik a figyelmet.

Ideálisabb első alanyt keresve sem találhattam volna, mint a nemrég megjelent Fekete lyuk, hiszen egy nagyon intenzív, és igazi klasszikusnak számító képregényről van szó, amely eredetileg a 90-es években jelent meg Charles Burns-től.

TOVÁBB →