A tudomány és fikció szárnyán szárnyaló, rendkívüli apa-fiú történet | Richard Powers: Rémület

Ez a könyv megannyi szempontból csodálatra méltó.

Adott egy apa, aki asztrobiológusként a Földön túli élet jeleit kutatja a világűrben, és felesége halála után egyedül neveli gyermekét. Valamint ott ez a csupaszív, kíváncsi, információéhes kilencéves fiú, Robin, aki teljesen odáig van a természetért, az apja munkájáért, furcsaságát az orvosok valahol a spektrumzavaros viselkedés és az Asperger-szindróma között lövik be, emiatt többször meggyűlik a baja az iskolai társaival, és az intézményi keretekkel. Már csak emiatt a hihetetlen, szeretettel teli apa-fia páros miatt megérte a kezembe venni ezt a kötetet, egyszerűen fantasztikus érzés volt olvasni, hogy egy apa mit meg nem tesz azért, hogy a fia boldogulni tudjon ebben a bonyolult és igazságtalan világban. Hogy mennyi energiát fektet abba, hogy megkímélje őt a pszichoaktív szerektől, és helyette próbálja úgy egyengetni az útját – kapaszkodóként felhasználva a fiú természetimádatát -, hogy megtanulja kezelni az elé kerülő helyzeteket.

A természetközpontúsága gyönyörű leírásokban, értékes és érdekes információmorzsákban érhető tetten, ahogy az apa tanítja fiát (egyúttal az olvasót is) a világ megannyi apró csodájára, miközben ott lebeg a fejü(n)k felett az elkerülhetetlen vég, amely felé az emberiség önhibájából tart a bolygó, feláldozva megannyi élőlényt a jólét és a nemtörődömség oltárán. Rendkívül nehéz helyzet egy gyermeknek szembesülnie azzal, hogy amit ma tanul és elsajátít, lehet felnőttkorára már abszolút irrelevánssá válik, hiszen az egyre gyorsuló, végbemenő változások nem éppen egy szép világ ígéretét kecsegtetik. Van benne tehát egyfajta komor, baljós világnézet, amivel az apának mindennapjai során meg kell küzdenie, miközben ott van mellette egy gyermek, akinek kinyíló félben van a tudata, kezd egyre jobban rácsodálkozni a világmindenség dolgaira, de amit aztán tapasztal és lát a nagyvilágban, teljesen szembemegy mindazzal a pozitivitással és naivitással, amivel eddig próbált lavírozni.

„A csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás. Mindkettő hatalmas távolságokat leküzdő utazás. Mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki. Mindkettő szorgalmasan gyártja az elméleteket, és hagyja, hogy a lehetőségek korlátlanul megsokszorozódjanak. Egy-két hetente mindkettőt megalázzák. Mindkettőt az ismerethiány működteti. Mindkettőt zavarba ejti az idő. Mindkettő örökös újrakezdés.”

TOVÁBB →

Lélektani dráma és kísértettörténet ötvözete | Sarah Waters: A kis idegen

Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően  megtanultam éjszaka fénysebességgel közlekedni a lakásban. (Megjegyezném, helyzetemet az sem könnyítette meg, hogy olvasásával egy időben néztük meg a Hereditary című filmet, melynek jeleneteiből, illetve a könyv egyes részeiből gyúrt koktél igazán jó táptalajul szolgált az olyan horrorra érzékeny lelkűekre, mint amilyen jómagam is vagyok.)

Az 1940-es évekbe kalauzol el bennünket a könyv, ahol dr. Faraday-t egy egyre jobban lepusztult családi birtokra, Hundresd Hallba hívják, ahol annak idején még az édesanyja is szolgált. A több, mint kétszáz éves, monumentális épület előhívja a doktor emlékeit, ám az egyre kihaltabb és hanyatló ház csak árnyéka régi önmagának, tulajdonosai, az anya, valamint fia és lánya igyekeznek fenntartani és megbírkózni a társadalmi változásokkal, ám próbálkozásuk egyre inkább kudarcba fullad. Idővel azonban mégsem ez fogja jelenti számukra a legnagyobb problémát. TOVÁBB →

Krimi egy érdekes és ijesztő jövőbe ágyazva | John Scalzi: Bezárt elmék (Bezárt elmék sorozat 1.)

Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!

Kiinduló pont ebben a világban a Nagy Nátha elnevezésű világméretű járvány (ez a megnevezés bevallom jobban megmosolyogtatott, mint amennyire komolynak lett szánva), melybe több, mint négyszázmillióan haltak bele. Azon “szerencsések”, akiket nem ölt meg a népességre különböző módon ható betegség, a harmadik stádium során felmerülő komplikációk következtében a perifériás idegrendszerük teljesen lebénult, ezzel “bezárva” az áldozatokat. A Haden-szindróma (ahogy ezt az állapotot hívják) kegyetlen: végig tudatodnál vagy, az elméd ép, ám a tested nem képes megmozdulni. De a tudománynak és technológiának hála kifejlesztették az agyba beültethető neurális hálót, mellyel szrípiókat (ha jobban tetszik androidokat) tudnak üzemeltetni, így gyakorlatilag ezeken keresztül élik meg mindennapjaikat, próbát téve rá, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba. Ebben a világban ismerjük meg Christ, a kezdő FBI ügynököt, aki munkája során egyből a mélyvízbe kerül egy rejtélyes gyilkosságnak köszönhetően, hamarosan pedig rájönnek, hogy a tét nem kicsi, az egész társadalomra hatással lehet, ha nem sikerül időben közrelépniük. TOVÁBB →

Borzongás és rettegés Magyarországon | Veres Attila: Éjféli iskolák

Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.

Nem szeretném a történetek vonatkozásában ellőni a témákat, természetfeletti dolgokat, szerintem úgy szólnak nagyot, ha mindenki maga fedezi fel, egy-egy novella mivel foglalkozik. Ami közös bennük, hogy kivétel nélkül Magyarországon játszódnak, a rideg magyar valóságot használja fel Attila arra, hogy pikáns, furcsa, meglepő, érdekes, nem utolsó sorban pedig hátborzongató helyzeteket elevenítsen meg a lapokon. TOVÁBB →