A tökéletes trükk mind regényben, mind filmben az egyik kedvencemmé vált (kivételesen itt most az utóbbi verzió volt az, amely mindent vitt, tulajdonképpen bármikor újra tudom nézni annak ellenére, hogy filmek esetében ez csak egynéhány mű esetében jellemző rám), ezért nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy még egy regénye megjelent Christopher Priest írónak magyarul, ráadásul egy igen korai, 1974-es regénye, a Kifordított világ. Bár érezni rajta némi kiforratlanságot – melyet A tökéletes trükknél már kieszközöl -, egy nagyon fantáziadús és érdekes világot sikerült megálmodnia és papírra vetnie.
Egy olyan világot, ahol a város neve Föld, az emberek életkorát pedig mérföldben mérik és ha a fiúk elérik a hatszázötven mérföldes kort, a neveldéből különféle céhekbe tömörülnek. A főszereplő, Helward Mann először a Sínfektető céhhez kerül és ennek köszönhetően jut ki először a város falain kívülre, ahol szembesül vele, hogy városukat az itt dolgozó emberek mozgatják. Egy titokzatos, úgynevezett optimum mögött kell folyamatosan haladnia, hogy le ne maradjon, okokkal azonban nem szolgálnak részére. A fiú bejárja a várostól délre és északra elterülő területeket, melyeket múltként és jövőként említenek és ezen útjai során fedezi fel a furcsa valóságot a város és az optimum működéséről. TOVÁBB →
Kedves Olvasók!
Úgy vélem kijelenthető, hogy örökös lemaradásban vagyok az új könyvmegjelenéseket illetően. Bár már sokkal naprakészebbnek mondhatom magam, hiszen az elmúlt években inkább a különféle bepótolandó olvasmányok körül forgott elsősorban a világ számomra, azért még most sem mondható, hogy minden, érdeklődésemet felkeltő regényt azonnal beszereznék. Mindenesetre sikerült megtalálnom egy – szerintem – egészséges balanszot, mellyel szépen tudom menedzselni, hogy az újdonságok közepette a nem annyira friss regényeket is bevegyem a figyelmem vonzáskörzetébe. Idejét sem tudom éppen ezért, mikor volt utoljára az, hogy előrendeljek egy könyvet, majd a megjelenése után néhány nappal már a kezemben tartva megkezdjem a magam kis olvasási rituáléját. Guillermo del Toro, Daniel Kraus: A víz érintése című regénynek sikerült ezt a reményteli várakozást, majd beszerezve a megelégedett, ugyanakkor izgatottságot okozó állapotot elérnie, így igyekeztem minden egyes percet kiélvezni a lapozásában ahelyett, hogy gyorsan befaltam volna az egészet. És mennyire jól esett!
Patrick Ness íróval még a Chaos Walking trilógia vonatkozásában találkoztam először – melynek befejező kötete a mai napig várat magára a könyvtáramban, persze nem mintha olyan rossz lett volna a széria, egyszerűen csak nem találtunk azóta egymásra, nem kapott el az érzés, hogy mihamarabb elolvassam -, akkor lebilincselt az az írói fantázia, mellyel ezt a világot és ezt a közeget megalkotta, így ha valami, akkor ez biztosan nagy erőssége az alkotónak. Ezért örültem meg nagyon, amikor a Szólít a szörny filmet megnézve láttam, hogy a könyv az ő nevéhez is fűződik.
Idén elég sok időm jut olvasásra (már most több, mint a felét teljesítettem a kitűzött könyvszámnak, öröm is ránézni a reading challenge-emre!), így nem csupán a frissebb megjelenéseket olvasgatom, hanem a rengeteg felhalmozott könyveim közül is választok olvasnivalót, ösztönözve magam a kevesebb vásárlásra (több-kevesebb sikerrel :D). Persze így még nehezebb eldönteni, melyik is legyen a következő regény a többszáz közül, melyeknél sok esetben már nem is emlékszem, mi a témája, ha pedig elkezdem ezeket olvasgatni, egyszerre minimum harmincnak állnék neki legszívesebben. Egy szó, mint száz, így került kiválasztásra Christina Baker Kline: Árvák vonata is nagy vacillálások közepette, bár eleinte nem voltam biztos benne, hogy lesz hangulatom a könyvhöz, később beigazolódott: kedves és szerethető történet várt rám.
Ha író lennék, az egyik legnagyobb kihívást biztos, hogy az jelentené számomra, hogy az első megjelent könyvem után olyan újabb történetet tudjak letenni az asztalra, mely folytatja az első művemben fellelhető sajátosságokat, írói stílust, de ugyanakkor bebizonyítja, hogy friss, teljesen más történetet is fel tudok építeni, mely nem kapaszkodik elődjébe, tőle teljesen függetlenül igyekszik újra meglovagolni a sikert. Nos, B. A. Paris biztos, hogy nem gondolhatott ilyeneket és nem voltak ilyen félelmei, hiszen a méltán sikeres 