Amikor annak idején elolvastam Jonas Jonasson első könyvét, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című társadalmi-politikai szatírát (aminek tavaly kijött a filmes változata is, ha valaki /velem együtt/ lemaradt volna róla, bár sajnálatos módon nem hiszem, hogy annyira kapkodnának akár az USA földjén, akár hazánkban a svéd felvétel lefordításával), annyira egyedinek tartottam, hogy úgy véltem ilyen könyv biztos nem lesz több a regények repertoárja között.
Aztán napvilágra került új könyvének a címe; Az analfabéta, aki tudott számolni és ekkor mindössze arra gondoltam, hogy ilyen frappáns címek is csak Jonas fejéből tudnak kipattanni… de tulajdonképpen úgy elvonta ez a figyelmemet, hogy nem is gondoltam bele, vajon mi állhat emögött a cím mögött majd cselekményileg. Majd a művet ölbe véve kiderült számomra a nagy turpisság, hogy az elsőként bevált sémát egy az egyben úrjahasznosította és bevetette még egyszer. Micsoda pofátlanság! – gondoltam elsőre, de így a végére érve kijelenthetem: piszkosul jól megkomponálta megint.
Catherine Fisher – Incarceron (Incarceron sorozat 1.)
Azt mondják, az emberi fantázia és képzelőerő határtalan, melynek ékes példái már számtalanszor visszaköszöntek könyvek, filmek, festmények, használati tárgyak és a jóégtudja még minek a formájában; ki-ki a maga módján mindig megpróbál maradandót alkotni, még akkor is, ha az ‘olyan rossz, hogy ezt nem lehet kihagyni!’ felkiáltással vetjük bele magunkat. Egyszer én is nekiveselkedtem egy gyilkos gumiabroncs témáját boncolgató filmnek, hát nem mondom, hogy nem akartam kikapcsolni az első pár perc után, de ha egyszer a fejünkbe vessszük, hogy nekiállunk, akkor onnantól nincs visszaút és már csakazértis megnézzük, legalább tapasztalatgyűjtésnek, illetve mesélnivalónak megteszi. Legalábbis én így vagyok ezzel, talán egy kicsi mazochista hajlam is közrejátszik benne, ki tudja (mondjuk amíg a hihetetlen Asylum-os produkciókra nem veszem rá magam /lásd Sharknado, Mega Shark vs. Giant Octopus és a többi nyamiság/ – amit nem tervezek – addig szerintem nincs baj :D).
Na de ne kanyarodjunk el, mert a szárnyaló fantázia tud nagyon is jó lenni… egészen addig, amíg nem vállaljuk túl magunkat, mint ahogy Catherine Fisher Incarceron című könyvében, pedig az írónő aztán tényleg igyekezett, hogy valami egyedi produktumot hozzon létre, ami valljuk be sikerült is neki. Csak épp nem mindegy, milyen áron.
Katarina Mazetti – A pasi a szomszéd sír mellől
Általánosságban elmondható, hogy a regénycímek vonatkozásában íróink igyekeznek a lehető leghűebben, leglényegretörőbben, de egyben a legfrappánsabban visszaadni nekünk a kezünkbe vett könyv történetét, hogy amikor már eljutunk a konkrét olvasási szakaszhoz, ne érjen meglepetés a tartalmat illetően. Mindig is szerettem a hivalkodó, úgymond szokványostól eltérő címeket – ami azért valljuk be könyvek esetében majdhogynem alapfeltétel – de mégis van egy olyan vékony élen táncoló kategória, amikor olyan lehetetlen/szokásos szituációktól különböző elnevezést kap, amely a fülszöveg elolvasása nélkül is egyből megragadja az ember figyelmét és azonnal befészkelődik a késztetés, hogy megkaparintsa magának. Többek között ez volt az oka, hogy tavalyi évben például hozzáláttam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, valamint aktuális blogbejegyzésem, A pasi a szomszéd sírja mellől olvasásához. Ezúttal a furcsa cím mellett a még furcsább borító is arra késztetett, hogy nézzem meg belülről is eme regényt, mert ez olyan különös, hogy a részévé kell, hogy váljak!
Ransom Riggs – Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei sorozat 1.)
A regényekhez alkotott illusztrációk és képek a legingoványosabb talaja a könyvek világának. Persze semmi esetre sem a gyermekkönyvekre gondolok, hiszen ott adja magát a könyebb megérthetőség végett a kiegészítő rajzok, esetleg fényképek jelenléte. De amikor az ifjúság és a felnőtt közönség a célcsoport, bizony csínján és körültekintően kell eljárni velük, hiszen az irományokat pont azért szeretjük, mivel saját magunk által szőtt fantáziabirodalmat hozhatuk létre és bontakoztathatuk ki és senki sem befolyásol a folyamat közben, nem kapjuk kézhez a fix karaktereket. Ransom Riggs viszont meglépte ezt a merész lépést és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei nevet kapó művében elénk tárta ezeket a különleges gyermekeket, illetve a regény néhány pillanatát fotók formájában. Hogy mindez pozitív vagy negatív irányba döntötte-e az értékelés mérlegét, továbbolvasva megtudhatjátok.
Imre Viktória Anna – Az Őrült Hold alatt
A szerelem szép dolog, olvasni róla viszont még szebb (meg akkor ha már itt tartunk élni benne a legszebb, ugye :) – na de ne kanyarodjuk el!). Az írók és írónők mindig ellepnek bennünket a legkülönfélébb szívet melengető regényekkel, elbeszélésekkel, melyek közül rengeteg esik a sablonosság hibájába. Egy teljesen átlagos történet köré szőve rettentően nehéz maradandó szerelmi történetet varázsolni. Ám ha veszel egy lehengerlő alapsztorit, már félsikered lehet, onnantól pedig az útjaik egyengetésén múlik minden. Itt van nekünk például egy új magyar feltörekvő írónő, Imre Viktória Anna, aki szintén ilyen alapokkal igyekezett a legjobbat kihozni művéből és meg kell hagyni elég jól is ment neki. Nézzük hát miről is szól Az Őrült Hold alatt!
Rachel Vincent – Lélekmentők (Sikoltók sorozat 2.)
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)