A sorozatgyártás nem csak a filmvilág nagy aduásza, rengeteg esetben folyamodnak a könyvírók is ehhez a módihoz, ha éppen akkora világot és történetet szeretnének felépíteni, amely nem fér meg egyetlen kötet keretein belül (vagy egyszerűen vonzza őket a nagyobb bevétel álma). Az első rész mindig perdöntő lehet, úgyhogy ha azt sikerül jól eltalálnod, utána már nyert ügyed van. J. K. Rowling esetében (igen, az etalonnal pedálozok, megint :)) ez tökéletesen működött, hiszen Harry Potter világa olyan hatalmas anyagot ölel fel, hogy még a 7 kötet után is bőven lehetett volna miről írni.
Mindig ódzkodom ennyire nagy kaliberű szériának nekifogni, most azonban mégiscsak sikerült kifogni egyet, Rachel Vincent Sikoltók sorozatával, mely ugyancsak 7 résszel büszkélkedhet. Persze hozzá kell tenni, hogy ezek töredék része jelent meg eddig magyarul, szóval hacsak nem kerítem elő és állok neki angolul (ehhez még nem látom a fényt az alagút végén, ám felcsillant rá a remény!) nem fenyeget az a veszély, hogy hamar a végére érjek. Na de haladjunk szépen sorjában, ezúttal az első résszel foglalkoznék, mindennek az alapjával, azaz a Lélektolvajok című úgymond bevezetéssel (remélhetőleg).
Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.
Amikor egy könyvet illetően több helyről is azt hallod, hogy nagy eséllyel fog az egyik kedvenced nyomdokaiba lépni, netalántán túlszárnyalni, na akkor lép életbe az a nagyon erős késztetés, hogy bizony el KELL olvasni a művet. Ilyenkor viszont megvan annak a veszélye, hogy túl nagyra teszed a mércét és meglesznek a saját elvárásaid, akarva-akaratlanul is párhuzamot keresve a két alkotás között, de a végén óriásit csalódhatsz benne – vagy természetesen fennáll annak a lehetősége is, hogy elismerően bólogatsz; igen, ez valóban így lehet!
Könyvek filmvászonra vitele mindig nagyon izgalmat jelent az olvasó számára, hiszen a saját magunk által elképzelt világot fogja valaki és megeleveníti, kiléptetve az eddigi képzeletbeliség állapotából. Persze mindig próbálnak belevinni kisebb-nagyobb volumenű extra dolgot, hogy ne egytől-egyig másolják le az eredeti művet, ami miatt nagyon tudnak kukacoskodni az érintettek a mértékétől függően, ugyebár. Mindig szeretek megfilmesített könyveket viszontlátni a 
Nem mostanában nyúltam magyar szerző könyvéhez – persze nincs itt szó semmilyen elzárkózástól -, csak mivel alaptörténet-centrikus vagyok és azok alapján általában külföldi írók történeteivel találkozom sűrűbben, így a magyar vonal kicsit talán háttérbe szorul. Ezúttal viszont sikerült egy magyar ifjúsági poszt-apokaliptikus regényt kihalásznom az elolvasandók sűrű erdejéből. Az elszaporodott hasonló témájú művek után kíváncsi voltam magyar oldalról mit tudunk felmutatni ezen a téren, ezért Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn trilógia első részének estem neki.
Könyvsorozat újabb és újabb példányaira várni nem épp a legáldottabb állapot, ezért amennyire csak tudom igyekszem tűrtőztetni magam és szépen összevárni az egyes részeket, hogy egyben eshessek neki, ez a régebben kiadott könyveknél szerencsés helyzet, dehát a legújabb szerzeményeknél – amik ráadásul felettébb kíváncsivá tesznek – már nem ilyen rózsás a helyzet. Persze az elsőbe belekezdésnél még az a tényállás is felállhat, hogy nem lesz kellőképp jó, innentől fogva szépen türelmesen lehet várakozni a következőre.