Nem is gondolná az ember, hogy idősek köré szőtt történetek mennyire jók is lehetnek és mennyi potenciált hordoznak magukban. Önmagában az, hogy valaki megöregszik és tapasztalatokra tesz szert – mely által bölcsebbé válik -, ugye nem éppen elégséges, ezért fogják őket és kizökkentve a hétköznapi, megtanult, sokszor berögzült életükből egy új, szoktalan helyzetbe és/vagy környezetbe helyezik őket. Mindehhez járul még némi humorral megfűszerezés és bamm, a végeredmény zseniális lesz! Ennek első ékes bizonyítéka nálam Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regénye volt, melyben pontosan ezek az elemek segédkeztek abban, hogy a szívemhez közel kerüljön főszereplője, továbbá maga az egész alkotás és arra ösztönözzön, hogy újabb hasonló kaliberű főhőst szerepeltető könyveket vegyek a kezembe.
Nemrég két olyan regényt is sikerült elolvasnom, melyek ugyancsak idős emberek és az ő életük köré szövődik és azt kell, hogy mondjam sikerült a krémbe belenyúlnom, hiszen mindegyik páratlan a maga nemében.
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Ove 59 éves és mindenről megvan a határozott véleménye. Példának okáért a Saab számára az autók autója és bizalmatlan minden olyan emberrel szemben, akik Volvót vagy más külföldi márkájú járművet vezetnek. Napjainak megvannak a fix pontjai, melyektől sosem tér el: legyen az a lakótelep tisztántartása, vagy a tiltó tábla ellenére ott parkoló autók rendszámának felírása, ezeket ráadásul kötelességének érzi, hogy elvégezze, ha már embertársai nem teszik meg. Lételeme a munka és nem érti mások hogy nem érthetnek olyan egyszerű dolgokhoz, mint egy radiátor légtelenítése, tolatás vagy egyéb ház körüli munka. Ám most, hogy állás nélkül maradt és a szomszédai is folyamatosan keresik apró-cseprő ügyekkel, mellyel keresztbe tesznek fontos célkitűzésének, úgy érzi, minden összeesküdött ellene. De az, hogy miképp jutott el idáig és hogy próbál túlélni morgolódások közepette és elvégezni feladatát, azt az olvasónak magának kell felfedeznie.
Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry sorozat 1.)
Harold Fry nyugdíjba vonulása után éli szürke, hétköznapi életét feleségével, míg egyik napon kap egy levelet régi munkatársnőjétől, Queenie Hennessy-től, akit 20 éve látott utoljára és most halálos betegsége utolsó fázisáról tudósít, továbbá búcsút vesz a férfitől. Harold megírja válaszát, majd elindul vele a sarkon lévő postaládához, de aztán úgy dönt, tesz inkább egy hosszabb sétát és máshol dobja be. A távirat végül csak nem akaródzik kikerülni a kezéből és hirtelen felindulásból nekivág gyalogszerrel eljuttatni sorait a címzetthez. Igen ám, de nem holmi szomszédságig történő sétálás veszi kezdetét, hanem egy 900 kilométer hosszú kalandtúra, mivel meggyőződése szerint amíg útja tart, addig Queenie is életben fog maradni. Vitorláscipőjében és vékony kabátjában indul neki a távolság legyűrésének, melynek során különleges emberekkel találkozik össze és emlékeinek felidézése által életéről is számot vesz. Na de az, hogy sikerrel jár-e a küldetése, csak az fedezheti fel, aki végigolvassa a regényt.
Először nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. 
Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
A hosszú regényeknek mindig ódzkodik nekiállni az ember, ugyanis fennáll a veszély, hogy elveszik a rengeteg név és cselekmény között, vagy épp az ellenkezője történik: egyszerűen nincs releváns tartalom a történések mögött és ellapodosodik a rétestésztaként nyújtott történet, elveszítve varázsát és ezzel együtt az olvasó érdeklődését is. Ám ha az író megtalálja az arany középutat, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle! Susanne Clarke angol írónő első könyve, A Hollókirály is egy a komplexebb felépítésű, monumentálisabb terjedelmű, de mégis remekművek közül, amely az 1800-as évek folyamán mutatja be Anglia varázslóinak történetét, vegyítve történelmi elemekkel.
Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Az egész mindössze egy rajongói levéllel vette kezdetét: David Graham fogta magát és megcímezte élete első ilyen témájú küldeményét Elspeth Dunn költőnő számára, komolyabb választ nem remélve. Ám a nőtől hamar választ kap – az akkori viszonyokhoz képest, hiszen 1912-ben járunk -, így kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas levelezgetés az ifjú egyetemista és a félreeső Skye-szigeten élő hölgy között.