Érdekes dolog a boszorkányság misztériuma, hiszen ahogy változtak az idők, úgy formálódott a megítélésük is. A néphit a korai időszakban olyan természetfeletti embereket (nőket) illettek eme kifejezéssel, akik démoni képességekkel rendelkeznek és rosszat, betegségeket vagy akár pusztulást hoznak – nem véletlenül kerültek máglyára. A későbbi időkben ezzel szemben már pozitív értelemben is használták és az ügyesség, okosság tulajdonságát társították az illetőhöz. Majd jött a modern felfogás, hogy a boszorkányok természetfeletti mivoltukkal, sőt az egész boszorkányság igenis lehet szexi, erre számos film/sorozat és könyv is épült – gondolom a Bűbájos boszorkányokat senkinek sem kell bemutatni, amit anno én is nagy érdeklődéssel követtem – és úgymond „divatos” volt mindenféle otthoni boszorkányos praktikákat elkövetni.
Napjainkban jóval alábbhagyott ez az egész boszorkányosdi őrület, hiszen megannyi más „lény” követelt magának helyet a természetfelettiek népszerűségi palettáján, így én is háttérbe szorítottam az ezekkel foglalkozó műveket. De Alice Hoffman – A tizenharmadik boszorkány című regénye újra felélesztette az effajta misztérium iránti kíváncsiságom és úgy gondolom, hogy ez egy tökéletes könyv is volt a visszatéréshez, még akkor is, ha nem maga a boszorkányság és a varázslat állt a várttal ellentétben a középpontjában.
Az ügyvédek és ügyészek köré szőtt, tárgyalóterembe koncentrálódott történetek azok, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel figyelek, hiszen itt aztán lehet csűrni-csavarni az emberi sorsokat, illetve az emberi fantáziát – vagy épp a meglepő igaz hátteret – felhasználva sorsdöntő fordulatokkal teletűzdelni a cselekményt, mely emberi életeket ment meg és tesz tönkre, sokszor a várttal ellentétes, meglepő végkifejleteket kiváltva. Pár ilyen történetnek lehettem már szemtanúja a képernyő előtt (mint pl. A törés, Az igazság ára, Cserbenhagyás) és eddig mindig sikerült maradéktalanul megfelelniük a maguk módján a különféle fondorlataikkal. Könyvek esetében az első bírósági ügyes regényemnek mondható William Landay – Jacob védelmében című műve, de követve az eddigi struktúrát most sem sikerült csalódni az ilyen jellegű elbeszélésekben.
Könyvet olvasni temérdek indok mellett azért is szeretek, mivel egy másfél-két óra hosszig tartó filmnél sokkal mélyebben bele lehet merülni a történetbe a regény részletességének és terjedelmességének hála, ezáltal a kötődés is erőteljesebb lesz, illetve nem utolsó sorban az elolvasása után az élmények is maradandóbbakká válnak. Főként igaz ez, amikor egy eddig ismeretlen világba csöppenünk bele, ahol elengedhetetlen, hogy alaposabban bemutassák számunkra a környezetet, a benne élőket, a társadalmukat és annak működését. Mivel itt nincs jelen vizuális segítség, amely megkönnyítené az olvasottak megelevenedését, ezért a részleteken múlik minden, amely automatikusan hozza magával a kiterjedséget és az oldalszámok növekedését.
Számtalan érvet lehetne felsorakoztatni mind az ebook, mind pedig a papírkötéses könyv javára, nem is szándékozom ebben a témában részletesen elmerülni, de annyi bizonyos, hogy találtam egy újabb plusz pontot az ebookok javára, mely tovább dönti nálam a mérleget.
Gondolom mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy vajon 10, 20 vagy több év múlva hol tart majd; merre halad az élete, megváltozik-e a személyisége, kik fogják körbevenni és hogyan alakul a kapcsolatrendszere, milyen lesz az anyagi helyzete, mennyire sikerül boldogulnia, ér-e el majd sikereket, kap-e elismeréseket és egyáltalán boldog és elégedett lesz-e. Ám ha választani lehetne, hogy a jelennél maradunk, vagy végérvényesen átugrunk jópár évet, valószínűleg rögtön csökkenne az előrelátni vágyók lelkesedése, hiszen senki sem szeretne lemaradni életének momentumairól, főleg úgy, hogy abból a pár megélt évből már eleve kiesik jónéhány a gyerekkorunkból. Aktuális könyvünk, Liane Moriarty: Add vissza az életem! című regényének főszereplőnőjével viszont pontosan ez történik – előugrik 10 évet az időben és hamarosan be kell látnia, hogy ez nem is olyan jó dolog, mint azt elsőre gondolná az ember.
A természetfeletti lények majdhogynem annyi formában és alakban jelennek meg, ahány mű szól róluk, példának okáért vegyük a vámpírokat. A klasszikustól a modernig minden formában és közegben, illetve korban megtalálhatóak: valahol a háttérbe vonulva, néhol a figyelem középpontjában, másutt pedig elvegyülve az emberek világában, de ugyanígy megállják a helyüket a régmúlt időkben, a jelenben és a jövőben is. Egyik helyen teljesen érzéketlenek és közelebb állnak a szörnyeteg léthez, a másik alkotásban meg már szerelmesek lesznek és tökéletesen emberiek – leszámítva az élőlényekből való csemegézéseiket. Gondolom nem hat újdonság jelleggel, hogy manapság mennyire divatosak is lettek az emberséges példányok, ezért is jelentett üde színfoltot Justin Cronin – A szabadulás című trilógiájának első két kötete, melyek A szabadulás és A Tizenkettek elnevezést kapták, melyekben a vérszívókra sokkal inkább a szörny lenne a megfelelő szó.