Van egyfajta bája annak, amikor először kerül az ember kezébe a kinézett könyv fizikai valójában, főként akkor, ha előtte csak az online borítóképpel tudott szemezni.
Szinte kivétel nélkül az interneten keresztül szerzem be a könyveimet, könyvesboltba maximum akkor látogatok el, ha egy rendelésemet veszem magamhoz. Ilyenkor jólesik megnézni pár kívánságlistás regényt, hogy is fest ténylegesen, milyen a tapintása, az oldalainak illata, milyen kézben tartani.
Jussi Valtonen regénye, a Nem tudják, mit cselekszenek is egyfajta zsákbamacskaként érkezett hozzám, ezzel a könyvvel még nem szemeztem a boltok polcain, meg is lepődtem, mennyire termetes példány a sztenderd méretűekhez képest. Ám amikor elkezdtem olvasni, rögtön megértettem, mire fel ez a terjedelem: az író semmit sem szeretne elkapkodni, minden mondandójához gondosan felépíti a közeget, ezzel maga a történet is nagyívű, sokrétű, mely olyan komoly és aktuális kérdésekkel foglalkozik, mint például a környezetvédelem, bevándorlás, de az emberi kapcsolatok bonyolultsága sem hiányozhat.
TOVÁBB →
Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
Még a tavalyi évben kezdtem neki ennek a könyvnek, de az új év első kötetének címét is megkapta egyúttal, ráadásul ez az első olyan ajándékkönyvem, melyet a Moly karácsonyi ajándékozása alkalmával kaptam, így több szempontból is különleges könyv lett számomra Gail Honeyman regénye, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van. Tipikusan az a könyv, melynél ha csupán a fülszöveget olvastam volna el, nem vettem volna a kezembe, annyira könnyed chick lit beütése volt, tipikus csajos témával és ez egyáltalán nem az én műfajom. Szerencsére félszemmel olvastam róla ajánlásokat, melyeknek köszönhetően figyelmen kívül tudtam hagyni az eredetileg kedvhozóként szolgáló sorokat és így nagy elvárással és egy jó adag reménnyel vetettem bele magam az olvasásába.
Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.
Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.
Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.