Noah Hawley – Zuhanás előtt

 

33013920Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.

 A könyv egy repülőgép katasztrófáról szól: gazdagabbnál gazdagabb emberek tömörülnek össze egy magángépen, szám szerint tizenegy utassal a fedélzeten, akik között gyermekek és egy kívülálló festőt is találunk, továbbá testőrt és természetesen a személyzetet. A felszállás után tizenhat perccel lezuhannak az óceánba, a túlélő mindössze a festő, Scott Burroughs és egy gazdag médiamogul négyéves kisfia lesz, nekik sikerül kikerülniük a vízből Scott kitartó úszásának és példátlan lélekjelenlétének köszönhetően. Persze miután kiderül, mi történt megkezdődik a nyomozás, élvonalban a média találgatásával: vajon miért zuhantak le, volt-e benne szándékosság?

 Aki jó kis nyomozást vár, annak szembesülnie kell vele, hogy teljesen más felépítést alkalmaz az író a rejtély megoldásához: az egyes szereplők és halottak életébe kapunk betekintést egészen addig a pillanatig, amíg megtörténik a szerencsétlenség. Ezt váltják fel olykor a jelen történései, ahogyan a túlélők (főként Scott) próbálja a nyomozást is átvészelni, hiszen ő is célkeresztbe kerül, mint lehetséges gyanúsított. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Hudson folyón landoló pilóta történetéből merített volna Mr. Hawley (melyből nagyon jó film is készült Sully – Csoda a Hudson folyón címmel, nézzétek meg!), már ami a jelent illeti. TOVÁBB →

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →

Bartis Attila – A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

TOVÁBB →

Főszerepben az idősek

Nem is gondolná az ember, hogy idősek köré szőtt történetek mennyire jók is lehetnek és mennyi potenciált hordoznak magukban. Önmagában az, hogy valaki megöregszik és tapasztalatokra tesz szert – mely által bölcsebbé válik -, ugye nem éppen elégséges, ezért fogják őket és kizökkentve a hétköznapi, megtanult, sokszor berögzült életükből egy új, szoktalan helyzetbe és/vagy környezetbe helyezik őket. Mindehhez járul még némi humorral megfűszerezés és bamm, a végeredmény zseniális lesz! Ennek első ékes bizonyítéka nálam Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című regénye volt, melyben pontosan ezek az elemek segédkeztek abban, hogy a szívemhez közel kerüljön főszereplője, továbbá maga az egész alkotás és arra ösztönözzön, hogy újabb hasonló kaliberű főhőst szerepeltető könyveket vegyek a kezembe.

Nemrég két olyan regényt is sikerült elolvasnom, melyek ugyancsak idős emberek és az ő életük köré szövődik és azt kell, hogy mondjam sikerült a krémbe belenyúlnom, hiszen mindegyik páratlan a maga nemében.

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ove 59 éves és mindenről megvan a határozott véleménye. Példának okáért a Saab számára az autók autója és bizalmatlan minden olyan emberrel szemben, akik Volvót vagy más külföldi márkájú járművet vezetnek. Napjainak megvannak a fix pontjai, melyektől sosem tér el: legyen az a lakótelep tisztántartása, vagy a tiltó tábla ellenére ott parkoló autók rendszámának felírása, ezeket ráadásul kötelességének érzi, hogy elvégezze, ha már embertársai nem teszik meg. Lételeme a munka és nem érti mások hogy nem érthetnek olyan egyszerű dolgokhoz, mint egy radiátor légtelenítése, tolatás vagy egyéb ház körüli munka. Ám most, hogy állás nélkül maradt és a szomszédai is folyamatosan keresik apró-cseprő ügyekkel, mellyel keresztbe tesznek fontos célkitűzésének, úgy érzi, minden összeesküdött ellene. De az, hogy miképp jutott el idáig és hogy próbál túlélni morgolódások közepette és elvégezni feladatát, azt az olvasónak magának kell felfedeznie.

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry sorozat 1.)

Harold Fry nyugdíjba vonulása után éli szürke, hétköznapi életét feleségével, míg egyik napon kap egy levelet régi munkatársnőjétől, Queenie Hennessy-től, akit 20 éve látott utoljára és most halálos betegsége utolsó fázisáról tudósít, továbbá búcsút vesz a férfitől. Harold megírja válaszát, majd elindul vele a sarkon lévő postaládához, de aztán úgy dönt, tesz inkább egy hosszabb sétát és máshol dobja be. A távirat végül csak nem akaródzik kikerülni a kezéből és hirtelen felindulásból nekivág gyalogszerrel eljuttatni sorait a címzetthez. Igen ám, de nem holmi szomszédságig történő sétálás veszi kezdetét, hanem egy 900 kilométer hosszú kalandtúra, mivel meggyőződése szerint amíg útja tart, addig Queenie is életben fog maradni. Vitorláscipőjében és vékony kabátjában indul neki a távolság legyűrésének, melynek során különleges emberekkel találkozik össze és emlékeinek felidézése által életéről is számot vesz. Na de az, hogy sikerrel jár-e a küldetése, csak az fedezheti fel, aki végigolvassa a regényt.

 

Screen Shot 2015-12-29 at 16.43.30 copy

TOVÁBB →

Grecsó Krisztián – Megyek utánad

megyekutanadAmikor emberi kapcsolatokról szóló regényeket olvasunk, a legnagyobb hányadukban női karakterek által kerülnek bemutatásra – elég csak a romantikus könyvek példáinál maradnunk -, hol intenzívebb érzelmek, hol kissé tárgyilagosabb formák által, műfajtól függő relevanciával (jobb esetben). Gondolom, nem kell senkinek bemutatni milyen jegyek ismeretesek ezen a téren, emiatt azonban meg is van a hátulütőjük: nehéz már valami forradalmian újat hozni, legfeljebb az írói stílus és a közeg az, amivel játszani lehet és egyedivé teheti, hiszen a karakterek lélekvilágát majdhogynem kívülről fújjuk már.

Grecsó Krisztián Megyek utánad című szerzeményében azonban férfi szereplőt, egy bizonyos Daru névre hallgató egyént találunk az elmesélő szerepében, melyben az ő szerelmeinek rögös útvesztőjébe nyerhetünk bepillantást.

Daru az Alföldön nevelkedett falusi környezetben, melynek minden jellegzetessége és velejárója visszaköszön a műben, amolyan igazi retro feelinget kölcsönözve neki. A szerelem már ezen a helyen bekopogtat a fiú ajtajában, még ha eleinte nem is realizálja, innentől kezdve pedig úton-útfélen lányokkal, később pedig nőkkel hozza össze a sors, akik valamilyen mértékben befolyással lesznek életéveire, személyiségére. Az út nem lesz olyan egyszerű, ahogy sok idilli, romantikus sztoriban olvastuk: karakterünknek sok mindent kell megtanulnia és átélnie, hogy a múltjába visszatekintve levonja a megfelelő következtetéseket, mit csinált helyesen és mi az, amit másképp kellett volna tennie. Legalábbis az alapkoncepció ezt várta volna az olvasmánytól, az már más kérdés, az író hozta-e ezt a “megkövetelt” formulát.

TOVÁBB →