A disztópia és a női szerepek

A kedvenc témám regények vonatkozásában a disztópia, vagyis egy negatív, (egyelőre) elképzelt jövőkép, melyek nagyon érdekes, de egyben ijesztő közegeket, társadalmakat festenek le. Ha meglátom ezt a címkét egy-egy mű vonatkozásában, máris többet szeretnék tudni az adott könyvről, vagy legszívesebben már olvasnám is, ebben a kategóriában még a young adult sem akkora akadály, fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte szó szerint éhezem ezek után a különleges világok után. Nem tudom már, mi volt az a pont, ahol ez a szerelem kialakult, de az évek folyamán töretlen lelkesedéssel vetem bele magam mindenféle ehhez kapcsolódó tartalomba, legyen szó akár klasszikusról, akár friss megjelenésről. Szerencsére mindkét vonalon el vagyok látva utánpótlással, így nincs okom panaszra, ezért is választottam nem csupán egy, hanem jelen esetben három disztópikus regényt ennek a bejegyzésnek az alapjául, a női szerepekhez kapcsolódva. 

Nyugi, nem fogok nagy feminista szónoklatokat kanyarítani ezen irományon belül, egyrészt egyáltalán nem vallom magam annak, másrészt megmondó ember sem szeretnék lenni, csupán azért választottam a nők köré font  disztópiákat, mert az elmúlt időszakban több ilyen könyv is akadt a kezembe. Kezdve Jennie Melamed: Lányok csöndje című nyomasztó, felkavaró regényével, ahol a lányok teljes elnyomás alatt tengetik életüket, a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányával. A másik végletet Naomi Aldermantől A hatalom képviselte, melyben a nők különleges erőre tesznek szert és a férfiak kezéből szépen kicsúszik az irányítás. Valahol pedig középtájt helyezkedik el legutóbbi olvasmányom, Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, amelynél már komplexebb társadalom alakul ki, ám a termékeny nők számára nem sok szabadsággal kecsegtet ez a berendezkedés. Nézzük őket kicsit részletesebben:

TOVÁBB →

Haladás, de milyen áron? | Jim Crace – Az ​utolsó aratás

Azóta szemezek a 21. Század Kiadó kult könyveivel, amióta elindították ezt a sorozatukat, melynek keretén belül díjnyertes, bestseller, elgondolkoztató, provokáló, érzelmekkel teli könyveket adnak ki, amelyekről az emberek és a kritikusok beszélnek, legyen az vita, betiltás, istenítés vagy tanítás okán. Szépen lassan alakul is a kollekcióm, melynek legújabb példánya Jim Crace: Az utolsó aratás című regénye lett. Alapvetően nem vagyok a keményfedeles könyvborítók híve, de a kiadó annyira minőségien készítette el ehhez a keményfedelet, valamint a védőborítóját (arról nem is beszélve, hogy a színek mennyire harmóniában vannak), hogy legszívesebben egész nap a kezemben fognám a könyvet még kiolvasása után is.

A könyvről annyit érdemes elöljáróban tudni, hogy egy falu életébe nyerhetünk betekintést, ahol éppen aratás után vannak a munkások és megérdemelt pihenésüket töltik, készülve azt ezt lezáró nagy lakomázásra, de a felszálló füstfelhők rögvest véget vetnek az örömteli várakozásnak és átveszi helyét a nyugtalanság. A gazda birtokán felgyújtott pajta, valamint az új jövevények általi füst nem sok jóval kecsegtet a helyiekre nézve, továbbá egy rejtélyes ember is érkezik, aki térképeket készít a gazda földjéről, így fenyegetettségük egyre nő és néhány nap alatt szétesik minden, a falu életébe betör a félelem, a halál és a büntetés.

“A falu lángokban áll, de nem tűztől.”

TOVÁBB →