A fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele, inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.
Az ügyvédként kenyerét kereső Arthur Kipps visszaemlékezése nyomán kalauzol el fiatalkorának egyik megbízásához, melynek köszönhetően kimozdulhatott a füstös és krémszínű köddel ellepett nagyvárosból egy jóval eldugottabb, isten háta mögötti, ám korántsem unalmas településre. A néhai Alice Drablow hagyatéki ügyében kell eljárnia és ennek érdekében a családi iratokat megkeresnie a nő immár üresen álló házában. A feladat nem egyszerű, hiszen lápos vidéken vezet végig egy keskeny földút a nő egykori otthonához, mely sokszor kerül víz alá, lehetetlenné téve a visszajutást, így kénytelen hosszabb ideig maradni az idő vasfoga által szép lassan kikezdett, ódon ház falai között, hátrahagyva kényelmes szállását. A helyiek sem segítik túlzottan munkáját, hiszen felnőtt létükre meglehetősen szűkszavú célozgatásokba és homályos motyogásba kezdenek, ha csak említésre kerül Mrs. Drablow és a háza, mintha babona övezné személyét. Amikor pedig a nő temetésén megjelenik egy lesoványodott, beteges kinézetű, sápadt, fekete ruhás nő, a dolgok misztikussága csak még tovább fokozódik. TOVÁBB →
Először nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. 
Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.
Nagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.
A horrorfilmek kapcsán már több bejegyzésem is született, a parkolópályára kerülésük után viszont ideje volt belekóstolnom milyen is az, amikor egy ijesztő(bb) történetet nem a látottak, hanem az olvasottak alapján él át az ember, hanghatások nélkül, csupán a fantázia által vezérelve. Nem éppen a mélyvízbe ugrással kezdtem, Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna, valamint a folytatása, A rémálmok lánya nevet viselő könyvek ugyan horror és fantasy kategóriába sorolhatóak és olvashatók bennük rusnya dolgok, a pulzusomat azonban nem sikerült megemelniük.