A disztópia még mindig jelentős hívószó nálam, illetve az izlandi írók által megfestett hangulat is közel áll hozzám, így a Jelöléssel két legyet üthettem egy csapásra. Fríða Ísberg ráadásul egy elég érdekfeszítő társadalmi témakör köré szövi történetét: az ország választás előtt áll, a lakosság szavazhat arról, hogy bevezetésre kerüljön-e a kötelező empátiateszt, melynek elvégzésével bizonyos kiváltságok illetnék az embereket. Egyre több helyen alkalmazzák is már, és már látható a másik tábor általi félelmek megtestesülése, vagyis azzal, ha valaki ezt nem szeretné, gyakorlatilag ellehetetlenítik a mindennapi boldogulását. Lehet itt vajon jó megoldás? Néhány szereplő által ezt a kérdéskört járja körbe az írónő regényében.
“Nem bírom ezt a senki földjét, ami lett. Nem bírom, hogy a társadalom mindig két táborra szakad, mindenki a saját várát védi, aki pedig középre kerül, arra két irányból lőnek. És mielőtt elfelejteném: a „politika” nem azt jelenti, hogy „ellenkező pólusok”, ahogy te mondtad. Görög eredetű a szó, ami annyit tesz: “a város ügyei”.
Nem „vele vagy ellene”, északi pólus vagy déli pólus.”
Az eleve különböző társadalmi rétegek is kettéhasadnak, jelöltekké és jelöletlenekké, ez pedig újabb problémákat vet fel. Van, akinek a biztos állásába kerül, míg más napról-napra attól retteg, hogy ő is megélhetés nélkül marad-e. Egy fiatal számára, aki előtt ott áll az egész élete, egy meghozott döntéssel derékba törheti minden tervét. Családon belüli ellentétek, iskolán belüli konfliktusok, szinte nincs olyan élettér, ahova ne férkőzne be ez az ellentét a két tábor közé.
TOVÁBB →
Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.
Amilyen bizakodó voltam az előző bejegyzésemben, most annyira szomorú vagyok a mostaninál, ugyanis arcon csapott a valóság, kipukkant a rózsaszín lufi és elszállt minden remény. Ebben az érzelmi mélypontban felhagytam az aktuális olvasmányommal és ismét George Orwellhez nyúltam, ezúttal az Állatfarm című művét olvastam el. Ilyen impulzus olvasást eddig még nem csináltam, de muszáj volt egyfajta terápia gyanánt nekiállnom, még ha nem is lett jobb tőle semmi. Rövid terjedelmének köszönhetően pikk-pakk megvoltam vele és azt kell, hogy mondjam, a benne leírtak megint jól betaláltak az aktuális állapotok vonatkozásában.