A szerelem szép dolog, olvasni róla viszont még szebb (meg akkor ha már itt tartunk élni benne a legszebb, ugye :) – na de ne kanyarodjuk el!). Az írók és írónők mindig ellepnek bennünket a legkülönfélébb szívet melengető regényekkel, elbeszélésekkel, melyek közül rengeteg esik a sablonosság hibájába. Egy teljesen átlagos történet köré szőve rettentően nehéz maradandó szerelmi történetet varázsolni. Ám ha veszel egy lehengerlő alapsztorit, már félsikered lehet, onnantól pedig az útjaik egyengetésén múlik minden. Itt van nekünk például egy új magyar feltörekvő írónő, Imre Viktória Anna, aki szintén ilyen alapokkal igyekezett a legjobbat kihozni művéből és meg kell hagyni elég jól is ment neki. Nézzük hát miről is szól Az Őrült Hold alatt!
Év / 2013
Rachel Vincent – Lélekmentők (Sikoltók sorozat 2.)
Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)
Rebecca Donovan – Elakadó lélegzet (Csak lélegezz! sorozat 1.)
Amikor kiolvasok egy-egy könyvet szeretem minél előbb leírni róla a gondolataimat, hiszen ameddig nem teszem ezt, addig folyamatosan rágódok rajta és nem igazán sikerül lezárnom magamban. Odakint nagyon jól kifundálták erre az érzésre a book hangover kifejezést, mely utal arra, hogy ha befejezel egy könyvet egy darabig biztos, hogy a hatása alá kerülsz (és úgymond másnaposság uralkodik el rajtad), még amikor újabb művet kezdesz akkor is ott marad egy ideig a nyoma, amit nem törölhetsz ki. Ha a magyarban próbálnék meg ideillő kifejezést találni, esetleg a könyvmámor lenne az, amely legjobban definiálja ezt az érzést.
Szégyenszemre vannak olyan időszakok, amikor az irományaim életre keltése jóval tovább nyúlik, mint tervezem és ez a halasztás kissé el is tompítja a regény okozta emóciókat illetve a magamban megfogalmazott gondolatokat (utóbbit igyekszem kiküszöbölni azzal, hogy ha eszembe ötlik valami már fickálom is be a telefonomba – éljenek a jegyzetes alkalmazások!). Most viszont belekerültem egy olyan helyzetbe, hogy egy később olvasott műről /pontosabban egy tegnap befejezettről/ előbb fogok bejegyzést írni, mint ami soron következő lenne – de mentségemre legyen szólva sokkal érdekfeszítőbbnek ígérkezett, mint hogy várhassak a poszttal! Így hát lélekmentősdi helyett az Elakadó lélegzet című Rebecca Donovan könyvről és a címével azonos érzéseimről kaptok egy kis boncolgatást.
Marissa Meyer – Cinder (Holdbéli krónikák sorozat 1.)
Ha belegondolunk – akár a könyveket, akár a filmeket vizsgálva – annyiféle történettel vagyunk körbevéve és megannyi műfajúval, hogy egy emberöltőnyi élet alatt lehetetlenség mindegyikkel megismerkedni, és rengeteg olyan mű is marad, melyről valószínűleg sosem fogunk hallani. Szomorú dolog ez, dehát az embernek ugyebár élnie is kell és alakítgatnia a saját életét, mely ugyancsak történetek sokaságából épül fel az idő múlásával. Egyedit alkotni manapság nem könnyű dolog, viszont nem esélytelen, nézzük csak meg hány könyv és film jelenik meg évente, melyek ha nem is tökéletes újítók, mégis gyarapítját egy-egy újabb folttal az elképzelések gigantikus szőnyegét, ha úgy tetszik. De sokszor fordul elő az is, hogy egy új sztori helyett egy variáció kerül meg- vagy felelevenítésre, kisebb-nagyobb változásokat beleszuszakolva.
Vegyük például a Disney mesék világát, melyek közül jónéhány példányt megtalálhatunk könyv, animációs film és rendes film változatban is – ha valamelyik forma pedig hiányzik, az évek múltán nagy valószínűséggel fognak szépen sorjában felelevenítésre kerülni, nehogy véletlenül is elfeledjük őket. Nem véletlen, hogy ezt a példát hoztam, ugyanis Hamupipőke feldolgozott történetét olvashattam el nemrég, mely Marissa Meyer kobakjából pattant ki és íródott papírra, majd pedig Cinder névvel került a könyvesboltok polcaira.
Rachel Vincent – Lélektolvajok (Sikoltók sorozat 1.)
A sorozatgyártás nem csak a filmvilág nagy aduásza, rengeteg esetben folyamodnak a könyvírók is ehhez a módihoz, ha éppen akkora világot és történetet szeretnének felépíteni, amely nem fér meg egyetlen kötet keretein belül (vagy egyszerűen vonzza őket a nagyobb bevétel álma). Az első rész mindig perdöntő lehet, úgyhogy ha azt sikerül jól eltalálnod, utána már nyert ügyed van. J. K. Rowling esetében (igen, az etalonnal pedálozok, megint :)) ez tökéletesen működött, hiszen Harry Potter világa olyan hatalmas anyagot ölel fel, hogy még a 7 kötet után is bőven lehetett volna miről írni.
Mindig ódzkodom ennyire nagy kaliberű szériának nekifogni, most azonban mégiscsak sikerült kifogni egyet, Rachel Vincent Sikoltók sorozatával, mely ugyancsak 7 résszel büszkélkedhet. Persze hozzá kell tenni, hogy ezek töredék része jelent meg eddig magyarul, szóval hacsak nem kerítem elő és állok neki angolul (ehhez még nem látom a fényt az alagút végén, ám felcsillant rá a remény!) nem fenyeget az a veszély, hogy hamar a végére érjek. Na de haladjunk szépen sorjában, ezúttal az első résszel foglalkoznék, mindennek az alapjával, azaz a Lélektolvajok című úgymond bevezetéssel (remélhetőleg).
Torey Hayden – Szellemlány
Könyvet olvasni többek között azért is szeretünk, mert ilyenkor a papírlapokba (illetve az ebook olvasónkba) mélyedve élhetünk át egy teljesen más életet, akár világot valaki másnak/másoknak a szemszögéből. Sokan ezért is szeretik a fantasy regényeket, mert ilyenkor olyan dolgoknak is a tanúi lehetnek, amelynek alapesetben nem. Én valahogy mégis jobban vonzódom azokhoz az alkotásokhoz, melyek földhöz ragadtabbak, úgymond emberibbek – ahol nincsenek szörnyetegek, természetfeletti lények, „csak” emberek – az más kérdés persze, hogy átvitt értelemben mégis jelen lesznek természetükből fakadóan, csak épp nincs agyaruk, csápjuk vagy ehhez hasonló.
Emberi és emberi történetek között is tovább boncolgathatjuk a műveket fiktív, kitalált történettel megáldottakra, illetve valóságon alapulókra. Mostani regényem, Torey Hayden – Szellemlány című alkotása utóbbi kategóriába sorolható, melyet elolvasva viszont inkább szeretnénk, ha megmaradna a kitaláció mezsgyéjén, de sajnos nem. Kőkemény, igaz sztorival rendelkezik, mely a gyermekpszichológus és pedagógus Torey sokkoló tapasztalatát tárja fel nekünk egyik tanítványa vonatkozásában.