J. K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne – Harry ​Potter és az elátkozott gyermek

hp8

Jó ideje már, hogy egy könyvvel kapcsolatban kifejtettem a gondolataimat, így mi mással is térhetnék vissza a ringbe, mint egy olyan könyvvel, amely felkavarta az inkább már szunnyadó állapotban lévő Harry Potter világot, rendkívül vegyes érzelmekkel. Sokáig úgy gondoltam, hogy a könyvek adta varázslatot nem szeretném elrontani egy leírásoktól megfosztott, csak a lényegre és a párbeszédekre korlátozott színdarab szövegkönyvével. Dehát a kíváncsiságommal nem tudtam mit kezdeni, szóval beszereztem és pont úgy időzítettem, hogy karácsonykor kerüljön a kezembe, megadva a kellő feelinget (nem mellesleg a filmeket is a két ünnep közé terveztük be, így kiváló felvezetés lehet hozzájuk).

A nyolcadik történetnek beharangozott sztori tizenkilenc évvel később játszódik, amikor már mindenki családos, a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, a gyermekek pedig annak rendje és módja szerint felpattannak a Roxfort Expresszre. Bár Harry-ék legkisebb fia, Albus attól tart, hogy a Mardekárba fog kerülni – szégyent hozva ezzel a Potter névre -, de Harry igyekszik megnyugtatni, akkor sem lesz semmi gond. Végül a fiú félelme beigazolódik és abba a házba kerül. Innentől fogva pedig iskolatársai folyamatosan zúdítják rá, mennyire nem olyan, mint az apja, feszültséget generálva ezzel nem csak benne, hanem Harry és a fiú között is. Egyetlen barátja épp Draco fia, Scorpius lesz, akivel sikerül baljós események középpontjába csöppenniük.

covers_414158A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.

Az alaptörténetet illetően szerintem nem kellett nagy agytrösznek lenni, hogy a konfliktus középpontjába Harry egyik gyermekét tegyék a három közül, aki számára a Potter névhez méltó viselkedés és megfelelési kényszer nagy terhet jelent és ennek köszönhetően szembeszáll apjával. Mint ahogy nem meglepő az sem, hogy ezek után csak azért is igyekszik mást csinálni, hogy bizonyítsa, ő egy egyedülálló, független emberi lény és nem valakinek a másolata, akinek ugyanúgy kell viselkednie, mint elődjének. TOVÁBB →

B. Lotterfeld – Isten könnyei

Nem vagyok a novellák pártján, szeretem, amikor a mélyére tudok ásni egy-egy történetnek, vagy megismerhetem áthatóbban az alkotó által felépített világot. Idén sikerült ebben is feszegetnem és kitolnom a határaimat, ugyanis olvastam rövidebb-hosszabb történeteket közrefogó könyveket, köteteket, mint pl. Anna Maria Mäki Zárt helyek igézete című irományát, amit az agyam lelkesen és nagyon helyesen ki is törölt az emlékezetemből kiolvasása után és feltett szándékom nem is firtatni, mi is volt ez tulajdonképpen. Szerencsére másik ilyen szárnypróbálgatásom a rövidebb történetek birodalmában nem újabb seggreeséssel végződött, Michael Cunningham Jellegzetes napok műve már mérföldekkel jobbnak bizonyult, bár itt az is közrejátszott, hogy az egyes történetek között volt kapocs, így nem az a klasszikus kötet forma volt, amelyben teljesen más és egymástól független sztorik kerülnek felvonultatásra.

istenkonnyeiÁm most vettem a bátorságot, hogy egy ízig-vérig novellát elolvassak, mert annyira megfogott az alaptörténete, hogy kíváncsi voltam mi az, amit egy ennyire szűk keret között ki lehet hozni egy ilyen műfajból. B. Lotterfeld Isten könnyei mindössze 48 oldalon keresztül ad egy szeletet egy pusztuló világból, melyben megmagyarázhatatlan lila és szürkéskék felhők lepik el a teljes égboltot, majd fekete esőt kibocsájtva magukból kezdik el tizedelni a lakosságot. Az anyag – amely majdnem mindenkire más hatással van a semlegestől kezdve a bőrpiruláson át az alig élő halott szindrómáig – ellen védekezni nem tudnak, ráadásul a földre és az élővizekbe beszivárogva nem csak közvetlenül, de közvetetten is fertőződnek az emberek.

Na és mit csinálnak az emberek? Összefognak és igyekeznek egy tervet kiötölni, amellyel megmenekülhetnek a vész elől? Elbarikádozzák magukat és mindenki maga igyekszik boldogulni? Netán a hatalommal bíró nagyok kezdenek el foglalkozni a kérdéssel és az emberiség megmentésével? Hát, majd meglátjátok, mihez kezdenek, nem szeretném lelőni a poént. A szomorú poént, mely briliánsan tükrözi, hogy ebben a helyzetben a társadalom mit kezd saját túlélése érdekében.

Két főszereplőnkön, egy kislányon és egy ismeretlen, a kislányt befogadó felnőtt emberen keresztül nyerünk betekintést a pusztuló mindennapokba, amikor sokan folyamodnak a halálhoz, mely az egyetlen kiutat jelenti szenvedésükből. Zseniálisan prezentálja, hogy a megváltozott értékrendekben a kislány életszemlélete hogyan csavarodik ki és alakul át valami bizarr mutációvá, melyből nincs visszaút.

„Be kellett látnom, hogy nem lehet benne lelkesedést ébreszteni a mesék iránt, mert el sem tudja képzelni a világot mérgező eső nélkül. Nem érti meg, hogyha valakit elvarázsolt egy gonosz hatalom, azért küzdeni is lehet, nem pedig egyszerűen belenyomni egy méreginjekciót.”

Rövid, tömör, lényegre törő, akárcsak amilyennek ez a bejegyzés hivatott lenni. Apropó, az egy csillag levonás az angyalnak szól, aki majd elolvassa, megtudja, mire is gondoltam.

Rene Denfeld – Az elvarázsoltak

elvarazsoltakVannak azok a könyvek, amelyeknél mindegy milyen körülmények közepette, boldogan vagy fáradtan, délelőtt, délután vagy este, egyedül vagy társaságban, de elkezded olvasni és már az első mondattól kezdve érzed, hogy igen, megtaláltad a lelki békédet, úgymond ”hazataláltál” és innentől teljesen biztos vagy benne, a regény tökéletes lesz, egyszerűen nem fog hibázni. Rene Denfeld – Az elvarázsoltakpontosan ilyen lett számomra, mindemellett pedig – ha ez még nem lenne elég indok arra, hogy idén az egyik kiemelt státuszú könyvem legyen – ajándékként érkezett a gyűjteményembe és sikeresen meg is utaztattam jó pár településen annak ellenére, hogy nem egy könnyed, nyári utazós alkotás. Mondhatni eléggé hozzám nőtt.

Egy szigorúan őrzött börtön legszörnyűbb részlegén, a halálraítéltek celláinál vagyunk, ahol az egyik rab szemszögéből ismerjük meg magát a helyet és lakóit, na meg persze az őket körülvevő, börtöni alkalmazottakat. Mivel nem szólnak hozzá, nem tudjuk, hogy hívják, sem azt, mit követett el, hogy ide került, de nagyon jó megfigyelőképességével végig ő szolgál narrátorként, melyet földöntúli látomásai tarkítanak aranyszőrű paripákról és a falakban lakó furcsaságokról.

Hiába a fájdalommal teli hangvétel, egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy gyönyörűek azok a megfogalmazott mondatok, amelyek papírra kerültek. De olyan szinten, hogy ha maga a cselekmény valami folytán pocsékra sikerült volna, akkor sem lehetett volna azt mondani rá, hogy rossz könyv. Ennek köszönhetően a varázslatot, ahogy már az ismertetésből nyilvánvalóvá vált, nem a cselekményben, hanem a sorok között kell keresni, szinte mágikus tollvonással tökéletesített mondatokat olvashatunk, tökéletesen eltalált hangnemmel és hangulattal. TOVÁBB →

David Vann – Akvárium

akvariumAhogy a társadalomnak megvan a saját hierarchiája és élete, úgy egy akváriumban is megtalálhatóak a maga résztvevői, akik hol egymás mellett és javára, hol egymás kárára, de valamilyen szimbiózisban töltik napjaikat, vagy éppen egymástól minél távolabb, különféle jellemekkel és vehemenciával. De míg az akvárium felépítésében és szereplői összepárosításában mi irányítunk és mi határozzuk meg, milyen élőlényeket teszünk egymás mellé, hogy azok harmóniában és békésen éljék egymás mellett az életüket, az emberi társadalomban már korántsem ez a helyzet. Nem válogathatjuk meg szomszédainkat, sőt még rokonainkat sem, így nincs mese: meg kell tanulni toleranciával együtt élni, vagy drasztikus esetben megszakítani a kapcsolatot.

Főszereplő kislányunk anyja is pont ehhez a módszerhez folyamodik, amikor meglehetősen nehéz gyermekkora után mindent elvág közte és az édesapjával között és igyekszik úgy tenni, mintha sosem lett volna közük egymáshoz. De mivel a történet középpontjában nem ő, hanem a lánya, Caitlin foglal helyet, szépen fokozatosan ismerkedik meg tudta nélkül a saját nagyapjával, akivel kedvenc törzshelyén, az Akváriumban ismerkedik össze. A lány minden nap ellátogat ide iskola után, amíg az anyja nem végez műszakjában és megbűvölten nézi az ott lévő halakat és további vízi élőlényeket. A titokzatos idős ember úgyszintén odavan ezekért az állatokért, így rögtön meglesz a közös nevező és a szimpátia, ám amikor kiderül ki is ő valójában, szép lassan elszabadul a pokol…

Te jó ég. Olyan gyanútlanul csapott le a sorok közé az iszonyat, hogy jó darabig nem hittem a szememnek, hogy tényleg ezt olvasom.  TOVÁBB →

Bodor Johanna – Nem baj, majd megértem

nembajmajdmegertemRománia, 1983. A diktatórikus rendszer maximális fokozaton dübörög, markában tartva a lakosságot az élelem és a háztartási cikkek korlátozásával – olyan használati eszközök, mint a wc papír luxuscikknek tételével -, a folyamatos ellenőrzésekkel, lehallgatásokkal, korrupcióval, túlzásba vitt beszabályozottsággal és sorolhatnám… „A kulturális éheztetés, a megrendelt költészet, a vastaps ritmusa folyton ott zúgott az ember fejében. Minél nagyobb volt a pánik, az éhség elleni küzdelem, a vécépapír beszerzésének öröme, annál több volt az áruló, a besúgó, a hatalmat kiszolgáló, láthatatlan hadsereg.” Ebben a közegben kell túlélnie a 18 éves Johannának, aki bukaresti lakosként balerinának készül, ám ha az élete nem lenne elég nehéz azzal, hogy a társadalmi rendszernek kell megfelelnie, még ráadásként hozzáadódik a családja elhatározása, mely szerint Magyarországra költöznek. Először a szülők hagyják el Romániát, majd lányuk névházassággal érné el, hogy végleg otthagyja a diktatúrát és utánuk menjen.

Az első pillanattól kezdve megfogott az a kifejezés- és leírásmód, mellyel az írónő elmeséli nekünk kamaszkorának rendszer miatti megpróbáltatásait. Természetesen nem rózsaszín felhőbe csomagolva kapjuk az információkat, meglehetősen melankolikus hangulat uralkodik az egész regényen, nem véletlenül. Láttam, hogy sokan kifogásolják írásmódját, nekik azért javasolnám néhány túlhype-olt magyar „írónő” próbálgatásait a maguk teljesen egyszerű és buta regénytémáival és világmegváltónak vélt gondolataikkal, rögtön értékelni tudnák Bodor Johanna művét, aki legalább tényleg olyan történetet tett le az asztalra, mely egyrészt szomorú, de mégis jelentőségteljes és olyan dolog, amiről érdemes olvasni és nem csak egy szimpla nyálcsorgatós, szipi-szupi tinisztori. TOVÁBB →

Kate Bennett – Megkarcolt élet

megkarcolteletEgy pszicho-thriller megborzongat, beférkőzik a gondolataid mögé és nem hagy nyugodni éjszakánként, vagy akár nappal sem, amikor épp nem olvasod a könyvet. Egy pszicho-thriller középpontjában legtöbbször egy pszichopatát találunk, még ha kezdetben nem is sejtjük és jól titkolják előttünk, mi is valójában. Egy pszicho-thriller szeret az orrunknál fogva vezetni és a legvégsőkig fokozni a hangulatot és az izgalmat, hogy aztán egyetlen mondat segítségével megsemmisítő erővel rombolja le mindazt a képet, amelyet alkottál magadban a cselekményt illetően. Egy pszicho-thriller nem csöpög, nem bugyuta, nem kiszámítható és határozottan nem bagatellizálja el a történetet. Sajnos Kate Bennett első regényéről, a Megkarcolt életről mindez nem mondható el.

Scarlett Anderson sikeres írónő, akinek azon túl, hogy a könyveit viszik, mint a cukrot, még paparazzik hada is ostromolja, na meg producerek és színészek kopogtatnak az ajtaján, hogy a megfilmesített regényeinek sikertortájából ők is kaphassanak egy szeletet. Scarlett élete azonban nem volt mindig ennyire fenékig tejfel, hiszen évekkel korábban, mikor még Rosie Adams volt a becsületes neve, férje napi rendszerességgel bántalmazta, félelemben tartotta és elmarta minden rokona és ismerőse mellől. A férfi tökéletesen megszőtt tervének hála Rosie magatehetetlenül, kiszolgáltatottan, szinte rabszolgaként élte mellette hétköznapjait, elzárva a külvilágtól, míg egyik nap – meg ne kérdezzétek, hogyan és miért kellett ezzel ennyit várnia – a csodával határos módon megmenekült szomszédja, Mary segítségének köszönhetően. Ő azóta is elválaszthatatlan barátnőként támogatja szegényt Rosie-t, aki terápiákkal és névváltoztatással a háta mögött, immár a reflektorfényben éli mindennapjait és próbál túlélni, hiszen ezek a borzalmak nem múltak el nyomtalanul az életéből, éjszakánként rémálmok formájában és a társas kapcsolatainak hiányában is megmutatkozik pánikbetegsége.

TOVÁBB →