A klímaváltozás korában, amikor az emberiség egyértelműen elveszítette önmagát, és önmagába vetett hitét, az emberek szenvednek. Járványok, háborúk, vízhiány taszítja a népet a pusztulásba, akik pedig túlélik, nem csupán ezek következményeit nyögik, de saját embertársaikkal szemben is meg kell védeniük magukat.

Ebbe az embertelen, disztópikus környezetbe kalauzol bennünket Octavia E. Butler Földmag-duológiája, mely mind a témakörét, mind pedig a mondanivalóját illetően olyan gazdag és fontos könyv a klasszikusok között, amely manapság elég ritkaságszámba megy. Első részében, A magvető példázatában főhősünk, Lauren Olamina, illetve társai próbálnak túlélni, és fosztogatók, gyilkosok között igyekeznek megmaradni embernek, és találni egy olyan helyet, ahol biztonsággal letelepedhetnek. Útja során megfogalmazódik benne egy új hitvilág, a Földmag ideológiája, amely szerinte a változást hozhatja, illetve az emberiségnek a túlélést jelentheti. Míg az első rész önmaga, illetve otthonának megtalálásával foglalkozik, a második rész, A talentumok példázata egyrészt a főszereplő rögös útját folytatja, de mellette jobban belelátunk a társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő Kalifornia politikai helyzetébe, történéseibe.

Azon túlmenően, hogy már kezdettől fogva egy érdekes alaphelyzetet, illetve fordulatokban gazdag cselekményt kapunk, mellette párhuzamosan tanúi lehetünk egy új ideológia születésének is, mely egyáltalán nem tolakodóan van jelen, mindent elnyomva maga körül, inkább lassan és finoman növekszik, ahogy egy magból kibúvó hajtás, amely gyökereivel lassacskán körbeöleli a földet, amelyből kinőtt, és így karolja át az egyes fejezeteket gondolataival.

Miközben zajlanak az események, nem rest elidőzni egy-egy jeleneten, mely elsőre szinte jelentéktelennek tűnhet, de belegondolva egy másfajta kornak és szereplőjének helyzetébe, még egy apróbb, számunkra még természetesnek ható momentum is lehet a jövő emberének olyan kincs, ami már ritkaság számba megy. Főként, amikor utána a regény kegyetlen világának valósága arcon csap. Az első rész sem volt egy sétagalopp, de a második rész érzelmileg megterhelőbb, azóta is kavarognak bennem a gondolatok a leírtakat illetően, ám fontos leszögezni, hogy ez semmilyen szempontból nem ment a regény rovására, csak érdemes tisztában lenni vele, hogy nem egy habkönnyű olvasmány.

Az első rész 1993-ban, a második pedig 1998-ban látott napvilágot, posztapokaliptikus disztópiaként megírt mivoltához képest viszont ijesztően aktuális, sajnos.

„Olyat is olvastam, hogy a dögvész különféle gazdasági, társadalmi és klímaválságok véletlen egybeesése folytán robbant ki. Pedig ha őszinték akarunk lenni, a dögvészt az okozta, hogy nem voltunk hajlandók szembenézni ezen területek nyilvánvaló problémáival. Mi hoztuk létre ezeket a problémákat, majd ölbe tett kézzel néztük, ahogy válsággá terebélyesednek. Tudom, sokan tagadják ezt, én viszont 1970-ben születtem. Eleget láttam, hogy tudjam, mi az igazság. Az oktatás a szemem láttára egyre inkább a gazdagok kiváltságává vált, mintsem a civilizált társadalmak túlélését szavatoló alapvető szükségletté. A kényelem, a nyereségvágy és a közöny nevében szemet hunytunk a súlyosbodó, egyre veszedelmesebb környezetromlás felett. Végignéztem, ahogy a szegénység, az éhínség és a járványok a lakosság egyre szélesebb körét sújtották.

A dögvész mindent egybevetve felért egy részletekben adagolt harmadik világháborúval. Igazság szerint ez idő alatt számos kisebb, ám annál véresebb háború dúlt szerte a világon. Ostoba torzsalkodások nagy anyagi és emberi életben számolt áldozatokkal. Névleg ádáz idegen ellenségekkel szemben, önvédelemből vívták őket, ám az esetek nagy részében valójában alkalmatlan vezetők robbantották ki a háborúkat, mert nem volt más ötletük. Tisztában voltak vele, hogy rettegésre, gyanakvásra, gyűlöletre, nélkülözésre és kapzsiságra alapozva hazafias, háborúpárti érzelmeket szíthatnak.„

A magvető példázatának középpontjában maga a megtett út áll, ehhez képest a folytatás már sokkal szerteágazóbb, ezáltal komplexebb képet kaphatunk a társadalomról, és arról, hogyan próbálkozik az emberiség talpra állni, ám a helyzet közel sem olyan egyszerű, főként, ha a politika elvakult olyan dolgokban, mellyel tulajdonképpen egyet előre lép, majd kettőt hátra. A talentumok példázata úgy gondolom nem csupán remekül vitte tovább a megkezdett életutat, értékes gondolatokat, de méltó befejezésévé is érett Olamina történetének.

Az írónő, amellett, hogy zseniálisan ír és fogalmaz, a karakterépítése is lenyűgöző: a részeken keresztül valóban megismerjük ezt az erős és kitartó nőt, nem csupán egy lesz a többi szereplő között. Azáltal, hogy tanúi leszünk élete megannyi fordulópontjának, a sikerélményeken túl a bukást, és a felemelkedést is megtapasztaljuk vele közösen, illetve gondolataiba, terveibe is beavat minket, igazi bensőséges útitárssá és kalauzunkká válik a sorok között, még akkor is, ha éppen nem minden cselekedetével értünk egyet.

Túl a duológián, illetve a Xenogenezis-trilógiájának első részén, megállapíthatom, hogy az írónőnek remek érzéke és tehetsége van az elbeszéléshez, mondhatni lelke van a könyveinek. Nem kérdés, munkásságának minél több szegmensét szeretném megismerni, jövőre érkezik a kiadótól a Rokonság (Kindred), úgyhogy szerencsére 2024-ben sem maradunk Butler nélkül.

Köszönöm Agave, hogy elolvashattam A talentumok példázatát!

5/5