Szerző: / Mona

Szerző: Mona

A magára maradt emberiség kegyetlen disztópiája | Agustina Bazterrica: Méltatlanok

Agustina Bazterrica első magyarul megjelent regénye, a Pecsenyehús nagy hatással volt rám, a hideg futkározik azóta is a hátamon, ha csak rágondolok sokkoló témájára és cselekményére. A kannibalizmus disztópiája után az írónő maradt a műfaj berkein belül, de ezúttal a Méltatlanok által a magára maradt emberiség könyörtelen vallási berkeibe nyerhetünk betekintést, egy oltalom nélküli világba, ugyanolyan kendőzetlen és kíméletlen körülményeket életre keltve, akárcsak korábbi művében.

„(…) a Szent Testvériség Házának a csendje olyan, mint egy levegőben úszó, ürességben tekergőző fehér kígyó.”

A világ, ahogy mindig is működött, megszűnt létezni. A klímaváltozás, a megannyi természeti csapás által a civilizációból megmaradtak a túlélésért küzdenek az embertelen, nomád körülmények közepette. A szélsőséges állapotok szélsőséges berendezkedéshez vezetnek, erre a Szent Testvériség Háza kiváló például szolgál. Az itt lakók kasztokba rendeződve élik mindennapjaikat, könyörtelen bánásmódban részesülve a felsőbbrendűek által. Az egykori kolostor falai között félelem és rettegés ólálkodik, hiszen elég egy apró, helytelen tett, akár egy rosszkor kiengedett hangfoszlány, hogy megtapasztalják a fájdalmat, a csonkítást, és akár a halált büntetésként. Főhősünk ebben a bizarr vallási fanatizmussal átitatott közösségben él, alacsony rangú méltatlanként. A külső szemlélőként elfogadhatatlannak tűnő elvek mentén működő „menedékben” mégis otthonra lel, és egyfajta dicsőség megéléseként szeretne csatlakozni a kiválasztottak közé, mert hát mi egyéb célja lehetne már ebben az életben, mint a jelenlegi helyzetéből kihozni a maximumot? A történet az ő rögös, bonyodalmakkal teli útvesztőjén kíséri végig napjait, naplóbejegyzései által.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Izlandi disztópia, amely lassan akár valósággá is válhat  | Fríða Ísberg: Jelölés

A disztópia még mindig jelentős hívószó nálam, illetve az izlandi írók által megfestett hangulat is közel áll hozzám, így a Jelöléssel két legyet üthettem egy csapásra. Fríða Ísberg ráadásul egy elég érdekfeszítő társadalmi témakör köré szövi történetét: az ország választás előtt áll, a lakosság szavazhat arról, hogy bevezetésre kerüljön-e a kötelező empátiateszt, melynek elvégzésével bizonyos kiváltságok illetnék az embereket. Egyre több helyen alkalmazzák is már, és már látható a másik tábor általi félelmek megtestesülése, vagyis azzal, ha valaki ezt nem szeretné, gyakorlatilag ellehetetlenítik a mindennapi boldogulását. Lehet itt vajon jó megoldás? Néhány szereplő által ezt a kérdéskört járja körbe az írónő regényében.

“Nem bírom ezt a senki földjét, ami lett. Nem bírom, hogy a társadalom mindig két táborra szakad, mindenki a saját várát védi, aki pedig középre kerül, arra két irányból lőnek. És mielőtt elfelejteném: a „politika” nem azt jelenti, hogy „ellenkező pólusok”, ahogy te mondtad. Görög eredetű a szó, ami annyit tesz: “a város ügyei”.
Nem „vele vagy ellene”, északi pólus vagy déli pólus.”

Az eleve különböző társadalmi rétegek is kettéhasadnak, jelöltekké és jelöletlenekké, ez pedig újabb problémákat vet fel. Van, akinek a biztos állásába kerül, míg más napról-napra attól retteg, hogy ő is megélhetés nélkül marad-e. Egy fiatal számára, aki előtt ott áll az egész élete, egy meghozott döntéssel derékba törheti minden tervét. Családon belüli ellentétek, iskolán belüli konfliktusok, szinte nincs olyan élettér, ahova ne férkőzne be ez az ellentét a két tábor közé.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Paul Lynch: A próféta éneke

Túl egy újabb megrázó olvasmányon.

A Stoner után kéz kézzel kapkodtam valami hasonló élmény után, hogy az általa keletkezett űr valamiképp enyhítődjön, hát A próféta éneke végére érve nem mondhatnám, hogy teljes mértékben sikerrel jártam, de az biztos, hogy újabb felejthetetlen olvasnivalót hagytam magam után.

Ebben a disztópiára hajazó regényben egy négygyermekes anya igyekszik egyben tartani a családját és túlélni, miközben minden fokozatosan széthullik körülötte, és a normalitás helyét felváltja a rettenet. Az ellenállás forrong, miközben a rezsim a diktatúra felé tereli az országot, a határok lezárulnak, a hatalomnak nem tetsző embereket eltávolítják, emberek tűnnek el, a boltok kínálata egyre szűkül, és idővel az összecsapások frontvonala gyakorlatilag egészen a házak bejáratáig eljut.

Egészen klausztrofób érzés volt fejezetről-fejezetre haladni, miközben a lehetőségek, és vele együtt a mozgástér lassacskán beszűkül, a remény lépésről-lépésre halványodik, és minden, korábban hétköznapi rutinnak számító cselekedet egyre veszélyesebbé válik. Ráadásul meglehetősen tömény a szöveg párbeszédekre tagolások hiányában, ami még inkább fokozza ezt a lehetetlen helyzetet. Gyakorlatilag egy rémálom papírra vetülésének voltam szemtanúja, ahogy a főszereplő saját sorsának kontrollálási lehetőségét kirántják alóla, anyaként pedig különösen megviselt, most úgy érzem, valami irreálisan bájos dologra lesz szükségem ahhoz, hogy helyrezáródjak lelkileg.

„ (…) el akarja mondani neki, hogy minden rendben lesz, de csak áll a fonott kosár előtt, amibe belehajigálja a ruhákat és úgy érzi, mintha saját maga hullana ki a saját karjából, az érzés, hogy olyasmi felé zuhannak, amit semmivel sem tud meghatározni, amivel valaha találkozott az életben.”

★★★★★

Szerző: Mona

John Williams: Stoner

2025. július 20. – ezen a napon fejeztem be ezt a regényt, és ezzel a momentummal valami határozottan megváltozott. Nem nagyon találom a helyem az olvasmányaim között, belefogtam és haladok megannyi történettel, de azóta sem tudott semmi annyira magával ragadni, mint Stoner élete. Az emberé, akinek sorsa tulajdonképpen felejthető lenne, hiszen semmi extravagáns eseménnyel nem bővelkedik: tizenkilenc évesen beiratkozott a Missouri egyetemre, majd később, a doktori fokozat megszerzése után oktatóként tevékenykedett itt, egészen a haláláig. Mégis úgy tudta átadni nekem John Williams mindezt (nem, nem az a John Williams, akire gondolsz elsőre), hogy örök érvényű nyomot hagyott bennem. Csak úgy egyszerűen, de nagyszerűen.

Hangulatában magával ragadó, és az a különös, hogy fel sem tudom eleveníteni, mi volt az a pont, ahonnan végérvényesen belehabarodtam a regénybe, csak az tűnt fel, hogy a cselekmény alig akar elereszteni magától. Mindig van bennem egy leheletnyi szkepticizmus, ha olyan regénnyel találkozok, amit megannyi ember A tökéletes olvasmánynak titulál és az egekig magasztal, de itt most egyet kell értenem. Az író egyszerűen csodálatosan ír a maga természetességével (na meg le a kalappal a fordító előtt is), elérte, hogy együtt haladjak Stonerrel a rögös kis útján, megélve vele azt a megannyi pillanatot. Hol aggódva a rosszul választott felesége miatt, mint valami igazságtalan momentum, amit nem érdemelt meg – noha az ő döntése nyomán alakult így az élete -, hol izgulva érte, hogy a teljesen kiakasztó és felesleges rivalizálási helyzetéből jól tudjon kijönni, hol pedig mosolyogva, amikor olyan történik vele, amit megérdemelt. Az a bölcs nyugodtság, ami a sorokból árad, teljesen ki tudott körülöttem kapcsolni minden mást.

Szóval itt állok most, majdnem egy hónappal később, hatalmas ürességgel, és várom, hogy jöjjön valami, akármi, ami hasonlóan csodálatos és betölti a keletkezett űrt – vagy amíg a Butcher’s Crossing újra elérhetővé nem válik Mr. Williams-től, mert az a műve is még nagyon hívogat.

★★★★★

Szerző: Mona

Elmélkedős sci-fi az otthontalanságról, a szabadságról, a társadalmak jó vagy rossz működéséről | Hao Csing-fang: Hazatérés

“A hajó hangtalanul úszott az ürességben, magányos ezüstpettyként szelte a távot, a vákuumot, a láthatatlan gátakat és a szántszándékkal elfeledett történelmet.
A hajó megépülése óta harminc év telt el, viseltes burkán pedig rajta hagyta örök nyomát az idő vasfoga.”

“(…) már számtalan virágzást és lecsupaszítást átélt. Minden asztal ismerte az egymást követő korok abroszait, és minden szőnyeg megtapasztalta a tovatűnő évek változatos vitáit.“

“Földi időszámítás szerint 2190-et, marsi szerint 40-et írtunk.”

Harminc évig tartó háború nyomán a Földtől elszakadva és függetlenedve létrejött a Marsi Köztársaság, vele pedig egy, a tudás szabad megosztásán alapuló, műhelyek köré szerveződő társadalom. A két bolygó között az összeköttetést ez a hajó jelenti, amelyen egy csapat fiatal érkezik meg, miután éveket töltött a Földön, hogy megtapasztalják az ottani viszonyokat. Visszajövetelük azonban nem várt kétségeket ébreszt bennük, hiszen már nem érzik magukénak szülőbolygójukat, annak elveit és hitvallását.

„ennek a világnak az a legnagyobb baja, hogy nem tarthatjuk rossznak.”

Egy beszabályozott, szokásokon alapuló rendszert látnak, ahol senki sem megy a maga feje után, egy állandó helyen kikötve megkapják azt az egyenes ösvényt, amit a halálukig követnek. Egy várost, ahol senki nem szeg törvényt, mert nincs hova menekülni.

„A Földre érkezés után előszeretettel veséztek ki minden új állást, minden új látványt. Megkíséreltek elveket leszűrni, és a vágyott életvitelükről szónokolni. De idővel megritkultak az efféle eszmecserék. Vajmi kevés befolyásuk volt a saját életükre. A rendelkezésükre álló életvitelek változatossága dacára az egyén előtt csupán maréknyi lehetőség állt nyitva.”

Ebből a megrekedt állapotból próbálnak a fejezetek során kitörni, melyet számos szemszög, de legfőképp egy fiatal lány, Luojing szócsövén keresztül követhetünk végig, akinek a kétféle, egymástól gyökeresen eltérő életmód „légtömegként csapódott egymásnak a szívében, és tomboló vihart kovácsolt.”

TOVÁBB →
Szerző: Mona

(Ki)útkeresés a tudomány és az emberi kapcsolatok útvesztőjében | Weike Wang: Kémia

Mostanra már elértem oda, hogy úgy veszek a kezembe egy-egy távol-keleti történetet, mintha hazaérkeznék: teljesen lenyűgöz a társadalmi és gondolkodásbeli különbség, az ebből eredő történetvezetési stílus, illetve maguk az elmesélt történetek. Tulajdonképpen élhetnék az elfogult jelzővel is, de úgy érzem, ahhoz még van mit megismernem, így folytatom a barangolást, ezúttal a kínai-amerikai szerző, Weike Wang első debütáló regényéhez, a Kémiához volt szerencsém, ami nemrég jelent meg hazánkban is a Troubadour Books jóvoltából.

„Minden komédia házassággal ér véget. Minden tragédia halállal. De mi van a kettő között?”

Főszereplőnk élete első ránézésre pozitív irányba halad: munkáját a kémia iránti szenvedély hajtja, barátja pedig nekiszegezi a nagy kérdést, szeretne-e hozzámenni feleségül. De mi van, ha a tudomány iránti szenvedély ellenére évek óta kudarcba fulladt kísérleteket tud csak felmutatni, mellyel nem jut előrébb karrierje szempontjából, és ezt ráadásul a szülei sem tudják elfogadni? A házassági ajánlat is elsőre nagyon szépnek és rózsaszínnek hathat, de mi a helyzet akkor, ha a másik fél nem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje? Elbeszélőnk rögös utak mentén vezet be bennünket életének kételyekkel teli állomásaiba, miközben keresi a helyét ebben az elvárásokkal tűzdelt világban.

TOVÁBB →