Az idő gyermekei sorozat az eddig olvasott sci-fi történeteim közül makacsul tartja magát az első helyen, ezért nyilván kíváncsi voltam arra, mire képes még Mr. Tchaikovsky. Belekezdtem hát a Végső Architektúra nyitányába, de hiába volt benne meg minden potenciál, a végeredmény számomra kiábrándítóan unalmas lett.
A Föld szilánkjai alaptörténetének legérdekesebb aspektusai az Építészek, ezek a bolygóformáló entitások, akik, mint egyfajta groteszk holdméretű művészek, fogják a különböző bolygókat, illetve az ellenük védekezni próbáló hadi űrhajókat, és egy szempillantás alatt origamiként hajtogatják össze őket és torzítják el a felismerhetetlenségig. Bár az általuk végzett pusztításnak, ezzel együtt pedig a háborúnak már ötven éve vége, most úgy tűnik, csak ideiglenes volt a nyugalom, és az idegen létforma visszatért. De vajon miért?
Megannyi különleges faj él együtt ebben az űroperában, és ahogy sejthető, főszereplőink kalandozásai közepette adódnak a bonyodalmak, főleg, amikor felfedezik azt a különleges dolgot, ami a háború újraéledésével járhat. Hatalmi harcok, űrmaffia, mesterségesen módosított emberek és egyéb élőlények, mindez eseménydús küldetések által tálalva, van itt gyakorlatilag minden, mint a búcsúban, és kicsit úgy is éreztem magam az olvasása közben, mintha előzőleg már olvasott könyvekből lett volna összegyúrva ez a történet. Felsejlett az Emlékezz Phlebasra, de még Becky Chambers regénye, a Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz is, szóval az Építészeket leszámítva, hangulatában gyakorlatilag semmilyen újdonságot nem adott, lehet ez is közrejátszott abban, hogy eléggé vontatottnak éreztem a cselekményt, és még az akció sem hozott lázba.
Megfogalmazódott bennem, hogy kicsit hanyagolnom kellene ezeket az űroperákat, hátha később valahogy visszatalálnék hozzájuk, és újra tudnám élvezni őket, mert az biztos, hogy ennek a regénynek köszönhetően teljesen elment a kedvem tőlük egy jó időre.
Mit kezdesz szülőként a gyermekeddel, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd egy bizonyos idő múlva – lehetnek ezek napok, de akár hónapok is – előkerül, és számodra érthetetlen okokkal áll elő arról, hol volt és mit csinált? Ha innentől kezdve már szinte csak árnyéka önmagának és nem tágít elmélete mellől? Kész szerencse, hogy létezik olyan iskola, amely az ilyen problémás gyermekekre szakosodott, így az anyukák és apukák abban a hiszemben adhatják be fiaikat, vagy lányaikat, hogy ott meggyógyítják őket és normálisan, furcsa gondolatok nélkül kaphatják vissza őket. Csak arról nem tudnak, hogy ezek a fiatalok igazi otthonuknak az eltűnésük alatt bejárt különös világokat tekintik, ahova minden vágyuk, hogy egyszer visszatérhessenek.
Josh Malerman 