“A háború az, amikor nincs ott az apám” | Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk

A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.

A könyv 100 történeten keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Gondolom senkinek sem meglepetés, hogy nem vidám történetek ezek, vannak köztük különösen megrázóak is. Meglepődtem, hogy van akinél 4 éves korából származó emléket olvashatunk, de belegondolva, amilyen mély nyomot hagyhatott ez az akkori gyermekek lelkében, teljes mértékben elképzelhető, hogy ennyire megmaradtak bennük a háború viselt dolgai. TOVÁBB →

Helló X Térség! | Jeff VanderMeer – Expedíció (Déli Végek-trilógia 1.)

Sosem egyszerű kiválasztani a hatalmas könyvhalomból azt a példányt, amit következő olvasmányként megcélzok. Ezért örülök, amikor egyszer csak rátalálok pl. egy trailerre, ami annyira felkelti az érdekődésemet, hogy rögtön rá is keresek a könyvre, amely alapján megalkották a jövőre mozkba kerülő filmet és hopp, éppenséggel meg is találom a könyvtáram legmélyén, elfeledve. Hát így kezdtem neki Jeff VanderMeer Expedíció című regényének (kicsit barátságosabb címet kapott az eredeti verziónál :))

Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.

Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.

A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.

Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.

Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül.

Nem szoktam fülszövegeket egy az egyben átemelni egy értékelés során, de úgy gondolom ennek a könyvek ez a bemutatása olyan komplex, mindent felölelő, hogy most az egyszer maradhat (kivéve azt a tényt, hogy volt még egy 5. tagja is a mostani expedíciónak, de a rá vonatkozó részt majd elolvassátok, miért nem került bele). TOVÁBB →

Sarah Hepola – Filmszakadás

746607F.gifMár megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest  Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.

A Filmszakadás röviden az alkoholizmusról szól, mely azért lássuk be, elég kemény dolog. Nálunk ha előkerül ez a szó, legtöbbször lecsúszott középkorú férfiak jutnak eszünkbe elhanyagolt külsővel, akik szeretnek az utcán hangot is adni illuminált állapotuknak hol csoportba verődve (mert az ökör iszik magában, ugye) lépcsőházak kisboltjai előtt, hol pedig magányos farkadként, bárhol az utcán. Persze a valóságban ennél sokkal-sokkal árnyaltabb a kép. Fiatalok, idősek, férfiak és nők is válhatnak az italok rabjává attól függően, az egyes cikkírók mit tartanak épp alkoholizmusnak: tipikusan rendszeresen fogyasztott, sok alkohol okozta, ún. „klasszik” alkoholsita vs. minden nap, de kevesebbet ivó „zugalkoholista”, aki 1-2 sörivástól is annak számít már.

Jelen könyvben a szerző alkoholista életébe nyerhetünk betekintést a kezdetektől fogva: hogyan ismerkedett meg az alkohollal, majd hogyan vált élete szerves részévé, gyakorivá téve a filmszakadásokat. TOVÁBB →

Noah Hawley – Zuhanás előtt

 

33013920Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.

 A könyv egy repülőgép katasztrófáról szól: gazdagabbnál gazdagabb emberek tömörülnek össze egy magángépen, szám szerint tizenegy utassal a fedélzeten, akik között gyermekek és egy kívülálló festőt is találunk, továbbá testőrt és természetesen a személyzetet. A felszállás után tizenhat perccel lezuhannak az óceánba, a túlélő mindössze a festő, Scott Burroughs és egy gazdag médiamogul négyéves kisfia lesz, nekik sikerül kikerülniük a vízből Scott kitartó úszásának és példátlan lélekjelenlétének köszönhetően. Persze miután kiderül, mi történt megkezdődik a nyomozás, élvonalban a média találgatásával: vajon miért zuhantak le, volt-e benne szándékosság?

 Aki jó kis nyomozást vár, annak szembesülnie kell vele, hogy teljesen más felépítést alkalmaz az író a rejtély megoldásához: az egyes szereplők és halottak életébe kapunk betekintést egészen addig a pillanatig, amíg megtörténik a szerencsétlenség. Ezt váltják fel olykor a jelen történései, ahogyan a túlélők (főként Scott) próbálja a nyomozást is átvészelni, hiszen ő is célkeresztbe kerül, mint lehetséges gyanúsított. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Hudson folyón landoló pilóta történetéből merített volna Mr. Hawley (melyből nagyon jó film is készült Sully – Csoda a Hudson folyón címmel, nézzétek meg!), már ami a jelent illeti. TOVÁBB →

Charlie N. Holmberg – A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

covers_435879Mi lett volna, ha… Ez az a gondolat, mely Charlie N. Holmberg – A papírmágus című, a sorozat első köteteként megjelent könyvnél újra és újra megfogalmazódott bennem. A papírmágia eleve olyan témakörnek tűnt, melyben nagyon sok a potenciál még akkor is, ha young adult regényről beszélünk, bár a maga 232 oldalával hamar világossá vált, hogy nem egy Harry Potter szint lesz az elvárt részemről.

Minden nagyon impozánsan indul ebben a regényben. Első benyomásként már maga a borító is gyönyörű szép lett, a főszereplő végzős diáklány, Ceony Twill, valamint a kicsivel később felbukkanó tanító, Emery Thane is nagyon szimpatikus és jól felvezetett volt karakteri szempontból. A lány évfolyamelsőként végzett a varázslóképző iskolában és a minden bizonnyal tekintélyesnek mondható fémmágiára szeretett volna „szakosodni”, de végül a papír jutott neki, mint anyag, amivel varázsolhat. Thane mágushoz kerül, akinek különös személyisége ellenére sikerül rávilágítania a lány számára, hogy a papírmágia nem csak hasztalan varázslás, hanem igenis összetett és nem csupán csodálatos, de egyben komoly dolgok vihetőek végbe vele.

Mi lett volna, ha varázslatosabb lett volna

Az elején úgy éreztem, inkább egy gyorstalpalót kapunk abból a közegből, amiből kiragadta az író a szereplőket és a sorsuk alakulását. Mivel végzős diákról van szó, igazából nem is érdemes már magát az oktatási rendszert jellemezni és jobban kibontani, gondolom ezért is esett a választás erre az időszakra, pedig a különféle anyagok mágiája pont nem olyan, amit normál regény esetében hamar le lehet tudni, hogy aztán ugorhassunk a lényegre. Főként, hogy néhány anyag esetében csak egy-egy mondat erejéig utal rá, hogy létezik olyan is.

Még ha kezdetben a gyors felvázolással és a mágus házának bemutatásával megteremti a hangulatot ehhez a varázslatos világhoz (pláne, hogy az 1900-as években játszódik, mekkora potenciál!), számomra a későbbiek folyamán egyre inkább tűnik el ez a varázslatos feeling, mivel abszolút a cselekményekre és a mozgalmasságra fókuszál, pedig varázslás is akad bőven. A világfelépítéssel, illetve magával a korszakkal többet illett volna foglalkozni, növelve a leírásos részeket. TOVÁBB →

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →