Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.
Számomra az ajándékozás mindig is kiemelt figyelmet kap, legyen szó akár karácsonyról, szülinapról, vagy akár húsvétról (amiről, mint kiderült, vannak különbségek a szokások tekintetében, hiszen nem mindenhol része az ünneplésnek egymás megajándékozása). Persze ez nem azt jelenti, hogy már hónapokkal előre kidolgozom az ajándékozási stratégiámat pontosan, precízen és tudom, kit mivel fogok meglepni, jellemzően inkább egészen a végefelé találom ki a meglepetéseket, akár egy hirtelen sugallattól vezérelve. Igazából a határidőhöz való közeledéskor, a nyomás hatására sokkal jobban megihletődök. Fontosnak tartom, hogy ne csak egy újabb kacattal gazdagítsam az ajándékozottat, hanem valami olyasmivel, aminek értelme és haszna is van. Ebben a műben a századfordulóhoz visszakalauzolva mesél nekünk Cecilie többek között erről az ajándékozási kultúráról is, na meg arról, amikor még hangsúlyos szerepet kaptak a saját készítésű tárgyak, ahol tényleg szívet-lelket bele kellett adni, máshogy nem is működött ez az egész és valóban olyan dolgokat adományoztak, amikre szükségük is volt az embereknek. Részemről sokkal szimpatikusabb volt ebből a szempontból ez a korszak, mint a mai ‘minél több mindent, minél drágábban’ elv, ami sokaknál tapasztalható, egyfajta versengést adva és elvárásokat támasztva, ezzel pedig teljesen félrevezetve az ajándékozást eredeti céljától. TOVÁBB →
Egy nő, aki elhatározza: innentől kezdve nem eszik húst. Akár egy modern, vegetáriánusról szóló történet is lehetne a Man Booker-díjat nyert regény, Han Kang Növényevő című műve, de attól rettentően messze áll. Jonghje ugyanis egy meglehetősen bizarr, nyers hússal és halállal kapcsolatos rémálom miatt dönt úgy, hogy addigi hétköznapi, szürke életében változást eszközöl és kiírt mindent az életéből, ami állattal kapcsolatos. Kezdeti fázisát férje nézőpontjából követhetjük, ekkor még marad némi kapcsolata környezetével, mindössze családtagjaival, főként az apjával kerül összetűzésbe döntése miatt.
Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.
Van, amikor élvezem, ha egy regény E/1-ben tárja elénk történetét, mert így nem csak egy mezei cselekményt kapok, hanem a szereplő saját érzéseinek, véleményének is tanúja lehetek, úgymond a színfalak mögé tekintve megismerhetem az okokat és a miérteket, logikusabbá válik az egész mű. De Caroline Kepnes – Te című könyvének sikerült elérnie, hogy azt kívánjam, bár változna a nézőpont, mert ez már túl sok.
Nagyon érdekes könyvek között hasonló témával foglalkozó történeteket találni. 2013-ban A. J. Waines megírta a Lány egy vonaton című regényt, amivel – valljuk be -, nem igazán érte el az áttörést 2015 februárjában, amikor megjelent, hiszen csak nemrég juthatunk hozzá mi is magyarul. Bezzeg amikor Paula Hawkins írónőtől megjelent 2015 januárjában A lány a vonaton, hipp-hopp világsikerré nőtte ki magát és úgy fogyott a polcokról, mint a cukor. Mondhatni elég szerencsétlen helyzetben jelent meg a Lány egy vonaton, de ahogy az értékeléseit böngésztem bizony sokan estek abba a hibába, hogy Hawkins regénye helyett véletlenül ezt kapták és nem bánták meg. Na meg volt, akinek fel sem tűnt a dolog. Féltem kicsit, mennyire érdemes belevágnom, ha egyszer gyakorlatilag ugyanaz az alapja mindkét könyvnek, de így kiolvasva már azt mondom: semmiképp sem bántam meg, hogy a látókörömbe került (mielőtt még az eredeti borítóját lecserélték volna arra a förmedvényre, amelyet végül kapott, elveszítve ezzel egyediségét).
Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.