Nagyon érdekes könyvek között hasonló témával foglalkozó történeteket találni. 2013-ban A. J. Waines megírta a Lány egy vonaton című regényt, amivel – valljuk be -, nem igazán érte el az áttörést 2015 februárjában, amikor megjelent, hiszen csak nemrég juthatunk hozzá mi is magyarul. Bezzeg amikor Paula Hawkins írónőtől megjelent 2015 januárjában A lány a vonaton, hipp-hopp világsikerré nőtte ki magát és úgy fogyott a polcokról, mint a cukor. Mondhatni elég szerencsétlen helyzetben jelent meg a Lány egy vonaton, de ahogy az értékeléseit böngésztem bizony sokan estek abba a hibába, hogy Hawkins regénye helyett véletlenül ezt kapták és nem bánták meg. Na meg volt, akinek fel sem tűnt a dolog. Féltem kicsit, mennyire érdemes belevágnom, ha egyszer gyakorlatilag ugyanaz az alapja mindkét könyvnek, de így kiolvasva már azt mondom: semmiképp sem bántam meg, hogy a látókörömbe került (mielőtt még az eredeti borítóját lecserélték volna arra a förmedvényre, amelyet végül kapott, elveszítve ezzel egyediségét).
Főszereplőnk Anna Rothman újságírónő, aki egyik vonatútja során egy furcsán viselkedő lány mellé kerül. A lány zavart, ideges viselkedése már kezdi az ő nyugalmi állapotát is felborítani, de aztán a jegyén szereplő állomás helyett végül sietősen, hamarabbi megállónál hagyja el a vonatot, mint kellene. Ha nem lenne ez Anna számára elég különös, utána nem sokkal a vonat elé veti magát egy fiatal lány, ezért kénytelen leszállni ő is a vonatról, ám egy férfi közben felsurran az ő helyükre és nagyon keres valamit, ami felkelti Anna érdeklődését. Ugyanez a férfi pedig ellopja az ő táskáját is, de amikor visszaszerzi nem talál benne semmit, ami eltűnt volna. Később kiderül, a mellette ülő lány végzett magával, ráadásul egy medált rejtett Anna táskájába, melynek furcsa tartalma nem hagyja nyugodni a nőt és ebből a nyomból kiindulva igyekszik a rendőrség által öngyilkosságnak titulált ügy végére járni, mivel úgy gondolja: gyilkosság történt. TOVÁBB →
Két éve ismerkedtem meg Jessie Burton írói stílusával, amikor A babaház úrnője címet viselő első regényét olvastam. Már a könyv borítójára pillantva érzékelhető volt számomra, hogy valami különleges világba nyerhetek betekintést, a megérzésem pedig helytállónak minősült. Meglepően egyedi történetet kaptam akkor az 1600-as évek végének korszakából, melynek hangulatát remekül megragadta az írónő. Remek női főszereplő karaktert mutatott akkor be az olvasók részére, a női sors és szabadságvágy kérdéskörét körbejárva és szemléltetve.
A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.
Az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Már megtanultam, hogy ha egyik-másik könyv vonatkozásában arra hivatkoznak, hogy olyan mint pl. az egyik kedvenc olvasmányom, azzal nagyon csínján kell bánni. Amikor Laurie Halse Anderson Jégviráglányok regénye kapcsán – mely kétségkívül benne van a top könyveim listájában – rátaláltam Emma Forrest Visszhangzó szavak című művére, ott is azzal kecsegtettek, hogy hasonlít hozzá, így hát nagy érdeklődéssel vetettem bele magam. Kijelenthetem, hogy ekkorát nem igazán koppantam még olvasás közben, teljes mértékben méltatlannak találtam ezt a felvetést, mely szerint össze lehetne hasonlítani őket, ég és föld a kettő minőségben, fel sem veheti vele a versenyt. Hogy is jön ez most ide? Önmagamnak ellentmondva (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy feszítve kicsit a húrt) most mégis a hasonlóságot hoznám fel kettő regény között, ráadásul épp a Visszhangzó szavakat nem mással, mint Sarah Hepola – Filmszakadás memoárjával. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi brilliánsan írja le történetét, amely Emma Forrestnek sanos egyáltalán nem sikerült. Pedig ő aztán szárnyalhatott a képzelet szárnyán, míg Sarah nem nyúlhatott máshoz a műfajból kifolyólag, mint a valósághoz. Ennyit Emma művéről, több szót nem is érdemel, higyjétek el.
Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.