Josh Malerman anno megmutatta nekem, hogy könyvben is lehet hátborzongató horrort alkotni, még ha nem is ér fel teljesen filmbeli társaihoz, azért elég szépen hozta a félelmetes közeget (bár meg kell hagyni, manapság már a vásznon sem igaziak a rémtörténetek, sőt!). Nagy volt hát az elvárásom új regénye, a Ház a tó mélyén kapcsán is, de sikeresen vette az akadályt és megugrotta elvárásom lécét.
A története nem egy bonyolult kiindulási alap: két tizenhét éves fiatal első randevúja helyszínéül településük ikertavait választják, melyeken kenuval szeretnének végigmenni, de rátalálnak egy harmadik tóra is, mely sokkal izgalmasabbnak és titokzatosabbnak tűnik társainál, ráadásul háborítatlan környezetben fellelhető. Nem tévednek: az elhagyatott területen egy víz alatti, hatalmas emeletes házra bukkannak, mely a csodával határos módon, a vízben lét ellenére épségben áll a mélyben. Innentől kezdve annyira megbabonázza őket, hogy egyre több időt töltenek a felfedezésével, nem törődve a miértekkel és a hogyanokkal.
Az első, ami szimpatikus volt, hogy lényegretörő: nem foglalkozik a sallangokkal, mint pl. a karakterekben való elmélyüléssel (a kis oldalszámnak köszönhetően nem is engedhetett teret nekik), hanem hipp-hopp elérkezünk a lényegi részhez, magához a házhoz. Innentől kezdve pedig még az sem lesz fontos, hogy nappal van, hiszen a világosság nem jut el a ház falain belülre, tehát tökéletes táptalajt alkot a borzongáshoz. Minden egyes merülés érdekfeszítő és izgalmas, sosem tudhatjuk, mikor mire fognak rálelni, mi rejtőzik a szobákban és mivel/kivel fognak szembetalálkozni.
Amitől ismét sikerült a kegyeimbe férkőznie, az az a taktika, amit már az előző regényében is szerettem: nincs konkétum. Tele van kételyekkel, mely utat enged a bizonytalanságnak, amelytől meginog a nyugalmunk és elkezd szárnyalni a fantáziánk. Ahogy egyre mélyebbre és egyre furcsább helyiségekbe érnek, a mintha kapja a legnagyobb szerepet: mintha lenne ott valami, mintha történt volna valami, mintha megmozdult volna, mintha a látótérben felsejlett volna valami és ez adja a feszültséget és a félelmet, nálam legalábbis nagyon bevált. A legnagyobb para pedig akkor kezdődik, amikor ez átvált valóságba és valami tényleg történik.
Ráadásul ezúttal egy kicsit elvontabb vizekre evezve az egész víz alatti ház és közegének leírásakor párhuzam fedezhető fel a ház és az első szerelem vonatkozásában. Ahogy ezek a fiatalok viszonyulnak a házhoz és ahogy folynak az események, ugyanúgy zajlik minden a való életben a szerelem terén is, figyeljétek meg. Számomra külön öröm volt, hogy meglépte az író ezt a szintet is és nem maradt meg csupán az ijesztegetés szintjén és ebből a szemszögből nézve, a végkifejlet is tökéletesen elfogadható, mert passzol a háttérhez.
Röviden, tömören ennyi, az kétségtelen, hogy erre az íróra még érdemes lesz figyelni.
Josh Malerman - Ház a tó mélyén
Kiadás éve: 2017
Eredeti cím: A House at the Bottom of a Lake
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 160
Egyik este teljesen véletlenül került ez a könyv a látókörömbe, de ahogy elolvastam a fülszövegét, azonnal megvett magának: nem árul el sokat, de amit leír, teljes mértékben magával ragad és nem hagy nyugodni egészen addig, amíg kezedben nem tarthatod magát a regényt. Nem volt kérdés hát, melyik könyv fog megjelenni néhány társával a karácsonyfa alatt, de abban is biztos voltam, hogy Tom Rob Smith: A tanya lesz a sorban az első, amelynek nekifogok.
Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.
Egy nő, aki elhatározza: innentől kezdve nem eszik húst. Akár egy modern, vegetáriánusról szóló történet is lehetne a Man Booker-díjat nyert regény, Han Kang Növényevő című műve, de attól rettentően messze áll. Jonghje ugyanis egy meglehetősen bizarr, nyers hússal és halállal kapcsolatos rémálom miatt dönt úgy, hogy addigi hétköznapi, szürke életében változást eszközöl és kiírt mindent az életéből, ami állattal kapcsolatos. Kezdeti fázisát férje nézőpontjából követhetjük, ekkor még marad némi kapcsolata környezetével, mindössze családtagjaival, főként az apjával kerül összetűzésbe döntése miatt.
Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.
Van, amikor élvezem, ha egy regény E/1-ben tárja elénk történetét, mert így nem csak egy mezei cselekményt kapok, hanem a szereplő saját érzéseinek, véleményének is tanúja lehetek, úgymond a színfalak mögé tekintve megismerhetem az okokat és a miérteket, logikusabbá válik az egész mű. De Caroline Kepnes – Te című könyvének sikerült elérnie, hogy azt kívánjam, bár változna a nézőpont, mert ez már túl sok.