Székesfehérvár, 2015. május 3.
Kedves Olvasóim!
Bár már elkezdődött a május hónap, első hétvégéjén mi sem látszik ebből, csupán szürke felhők, bánatosan lengedező fák és kihalt utcák, mintha az ősz eltévesztette volna érkezését. Ám ha hinni lehet a jóslásoknak, hamarosan jön a nyár – legalábbis egy-két napra biztosan -, hogy a természet és az emberek újult lelkesedéssel vághassanak bele a mindennapjaikba.
Kiolvasott könyvemhez viszont remek hangulatot teremtett ez a melankólia, kiváló elfoglaltság gyanánt a hétvége alatt végigolvashattam Jessica Brockmole levélregényét, a Levelek Skye szigetéről című nagyszerű történetet, melynek hatására alakítottam bejegyzésem elejét – lehetséges ugyan, hogy nem épp a fenti dátum lesz publikálásának napja, de a friss élmények hatására a többi elmesélésre váró könyv elé tolakodva, tújburjánzó gondolataimmal igyekszem visszaadni, milyen élményben is lehet részese annak, aki kezébe veszi az írónő eme alkotását.
További olvasásra sarkallva, üdvözlettel:
mona
Az egész mindössze egy rajongói levéllel vette kezdetét: David Graham fogta magát és megcímezte élete első ilyen témájú küldeményét Elspeth Dunn költőnő számára, komolyabb választ nem remélve. Ám a nőtől hamar választ kap – az akkori viszonyokhoz képest, hiszen 1912-ben járunk -, így kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas levelezgetés az ifjú egyetemista és a félreeső Skye-szigeten élő hölgy között.
Ezzel párhuzamosan másik idősíkunk 1940-ből származó levelezéseket mutat be, ahol az ifjú Margaret igyekszik rájönni anyja féltve őrzött titkára, amikor is egy bombatámadásnak köszönhetően a házuk falából rejtélyes levelek sokasága bukkan elő, mely édesanyja számára a legbecsesebb kincseknek bizonyulnak… TOVÁBB →
Az írónő munkássága mondhatni egy fokkal jobban a reflektorfénybe került a Holtodiglan című regényéből készült filmnek hála (blogbejegyzésemet a könyvről 
Voltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)
Az álmatlanság gyakorlatilag mindenki életében felbukkan egy stresszesebb nap/hét okán; egy nyugodni nem hagyó gondolat miatt; az időjárás változásának köszönhetően, esetleg egy nehezebb étel elfogyasztása végett. Ha azonban nem csak átmeneti, hanem tartós állapot következik be, az egyik legalattomosabban romboló probléma kerekedhet belőle.
Történelem iránt érdeklődő emberként úgy gondolom, az egyik leghálásabb téma, melybe bele lehet kezdeni, mert mindig értesülünk olyan új érdekességről, melyet a többi alkotás vagy nem tartalmazott, vagy esetleg új dimenzióba emeli, ezzel is bővítve tudásunkat, de sajnos azért itt is akadnak kivételek – nem minden műnél mondható el, hogy eléri a kívánt hatást. Szegény Louisa Young is beleesett abba a hibába a Drágám, tudatom veled… című regényével, hogy túl sokat akart, csak épp tehetsége nem volt hozzá, hogy kivirágoztassa.