Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
Ennek remek példája Lois Lowry Az emlékek őre sorozat első kötete, mely 1993-ban jelent meg eredeti nyelvén és mindösszesen 8 évet kellett várni arra, hogy kicsiny országunkban is lehessen magyarul olvasni. A folytatásoknál sem volt fényesebb a helyzet: a második rész, a Valahol, messze 4 év, míg a harmadiknál, mely a Hírvivő címet viseli 3 év volt a várakozási idő, ám az utolsó, negyedik regénynél – A fiú – már csak 1 év. Felgyorsult világ, hah?
Nagy meglepetés volt számomra, hogy eme művet sokan fiatalkoruk egyik kedvenc könyveként tartják számon – ráadásul a borítón is ott díszeleg „Az Amerikai Gyermekkönyvtárosok Szövetségének díjnyertese” plecsni -, mert számomra úgy ahogy van, kimaradt ez az élmény. De őszintén szólva a borító sem az a tipikus, mely elárulja a megcélzott korcsoportját (kivéve persze, ha elolvassuk az apró kis utalást rá). Furcsa dolog utólag értesülni róla, hogy te most tulajdonképpen egy ifjúsági könyvet tartottál a kezedben, mert abszolút nem így álltam hozzá és így belegondolva egyáltalán nem is tartom annak.
Az emberre éhező, magát már csak vonszolni tudó (az esetek többségében, és ahogy tulajdonképpen logikus lenne), rothadó élőhalott, aki emberi mivoltának már csak halovány árnyékát képezi, napjainkban kedvelt alapanyaga különböző filmeknek, sorozatoknak, játékoknak és természetesen könyveknek is. Eredeti származásuk szerint olyan halottak voltak, akiket valamely hatalmas erő keltett életre, hogy akaratának megfelelően irányíthassa őket, de aztán mindez megváltozott és leggyakrabban egy vírus mutációjának tudják be ezt a transzformációt. Elterjedt séma az is, amikor egyáltalán nem kapunk arra vonatkozóan választ, milyen módon is kerültek az emberek közé ezek a lények, egyszerűen csak végigsöpörnek a Földön és végigeszik az emberi populációt, felülkerekedve rajtuk. Előzménnyel vagy sem, szinte minden történetnek megvan a maga különlegessége, hiszen hálás témát szolgáltatnak a zombik: a megmaradt emberek sorsa, berendezkedésük és túlélésükre fektetett stratégiáik, újonnan kialakult szokásaik szerintem mindig izgalmas táptalajt szolgáltatnak egy-egy műhöz, a kérdés már csak az, hogyan viszik tovább és emelik egy fentebbi szintre ezt, hogy még emlékezetesebb sztorit kaphassunk.
Nagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.
Érdekes dolog a boszorkányság misztériuma, hiszen ahogy változtak az idők, úgy formálódott a megítélésük is. A néphit a korai időszakban olyan természetfeletti embereket (nőket) illettek eme kifejezéssel, akik démoni képességekkel rendelkeznek és rosszat, betegségeket vagy akár pusztulást hoznak – nem véletlenül kerültek máglyára. A későbbi időkben ezzel szemben már pozitív értelemben is használták és az ügyesség, okosság tulajdonságát társították az illetőhöz. Majd jött a modern felfogás, hogy a boszorkányok természetfeletti mivoltukkal, sőt az egész boszorkányság igenis lehet szexi, erre számos film/sorozat és könyv is épült – gondolom a Bűbájos boszorkányokat senkinek sem kell bemutatni, amit anno én is nagy érdeklődéssel követtem – és úgymond „divatos” volt mindenféle otthoni boszorkányos praktikákat elkövetni.
Vannak bizonyos könyvek, amelyek megkövetelik maguknak, hogy bizonyos közegben, környezetben, időszakban vagy évszakban olvassák. Kitűnő példa ezekre a könnyed nyári, romantikus olvasmányok, melyeket a szabadba kiülve, vízpart melletti napozás közben érdemes olvasni, amikor is nem szeretnénk magunkat megterhelni súlyos, bonyolult cselekménnyel tarkított regényekkel, de mégis olvasni támad kedvünk. Továbbá ott vannak a misztikusabb, rejtélyesebb, néha horrorisztikusabb történetek, melyek gyakori eleme a hűvös, köddel borított őszi vagy téli táj, ezért rendkívül hangulatos éppen az évszakában bújni egy forró tea és egy meleg takaró társaságában.
A Chaos Chalking trilógia első része az újdonság erejével lopta be magát a szívembe, még az apróbb hibái ellenére is, hiszen sikerült egy elég egyedi alaptörténetet kovácsolnia a csak férfiakat tartalmazó, különös háttértörténelemmel rendelő társadalom Zajjal teli világával, illetve a nem mindennapi nyelvezettel kommunikáló szereplőivel. Gondolom nem árulok el nagy zsákbamacskát azzal, hogy az izgalmas befejezést kapó regény folytatásához is megjött a kedvem, így amikor kezembe vettem Patrick Ness második kötetét, a Válasz és Kérdést nagy reményekkel álltam neki, hogy újra elvarázsoljon a zajokkal teli környezetével, jó értelemben furcsa tájszólásaival, no meg főszereplőink sorsának további alakulásával, de azt kell, hogy mondjam, a könyvet kivégezve nem voltam maradéktalanul megelégedve.