Mintha ezer éve lett volna már a terhességem, pedig még csak két hónap telt el Liza születése óta (mondjuk az is rekordsebességgel), de az biztos, hogy ha egy könyvet kellene említeni, ami ehhez köthető, akkor az ez lesz, a kórházban ugyanis hű társamként volt jelen. Így utólag belegondolva nem éppen szerencsés választásnak bizonyult, ennél sokkal vidámabb olvasnivalót kellett volna magammal vinnem, dehát ez már veszett fejsze nyele.
Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezetett –, egy kismama csodálatos hőstörténete: tanúi lehetünk szívet tépő küzdelmének, hihetetlen elszántságának, hogy a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit minden pillanatban a legnemesebb cél vezérelte: minden áron életet adni második gyermekének, és szeretni, félteni, óvni őt úgy, ahogyan erre csak egy édesanya képes.
Belemélyedve Dévényi Sándorné naplójába, nem egészen ezt vártam a könyvtől, amit végül kaptam. A napló végigvezet bennünket azon, ahogy egy kismama igyekszik túlélni gyermekével a szíve alatt, majd a kezében ebben a zsidók számára nehéz időszakban, de magáról a terhesség időszakáról körülbelül csak a mű negyede szól. A leírás alapján úgy gondoltam, részletesebben belemegy ebbe a témába: hogy a növekvő hasával és a gombaszámra gyarapodó problémáival hogyan képes megbírkózni, mind lelki, mind pedig testi értelemben. Esetleg magára a terhesgondozás alakulására, mindennapjaira, hiszen zsidóként az idő előrehaladtával egyre kevesebb jog illette meg őket. Ehelyett egy folyamatos rohanással és aggódással teli asszony életébe csöppentem. Vajmi kevés lelki dolog, semmi terhes életforma, viszont annál több kapkodás. TOVÁBB →
Ha író lennék, az egyik legnagyobb kihívást biztos, hogy az jelentené számomra, hogy az első megjelent könyvem után olyan újabb történetet tudjak letenni az asztalra, mely folytatja az első művemben fellelhető sajátosságokat, írói stílust, de ugyanakkor bebizonyítja, hogy friss, teljesen más történetet is fel tudok építeni, mely nem kapaszkodik elődjébe, tőle teljesen függetlenül igyekszik újra meglovagolni a sikert. Nos, B. A. Paris biztos, hogy nem gondolhatott ilyeneket és nem voltak ilyen félelmei, hiszen a méltán sikeres 
Az idei év első magyar regényeként Totth Benedek első könyvét, a Holtversenyt választottam, melyet egyfajta kultkönyvként is emlegetnek. Már régóta szemeztem vele, ráadásul a tavalyi évben megjelent újabb könyve is, mely szintén felkerült az egyszer el kell olvasnom listámra, így gondoltam, ameddig nem sikerül megszerezni, tökéletes lesz ezzel a művével ráhangolódni. Hát, meg kell, hogy mondjam, rendesen feladta a leckét az író, mert teljesen elbizonytalanított abban, szeretnék-e még olvasni tőle a közeljövőben.
Van, amikor élvezem, ha egy regény E/1-ben tárja elénk történetét, mert így nem csak egy mezei cselekményt kapok, hanem a szereplő saját érzéseinek, véleményének is tanúja lehetek, úgymond a színfalak mögé tekintve megismerhetem az okokat és a miérteket, logikusabbá válik az egész mű. De Caroline Kepnes – Te című könyvének sikerült elérnie, hogy azt kívánjam, bár változna a nézőpont, mert ez már túl sok.
Nagy elvárásaim voltak Noah Hawley – Zuhanás előtt című első regényénél, de világossá vált számomra már a legelején, hogy nem fogja megütni azt a szintet, amelyet elvártam volna tőle.
Mi lett volna, ha… Ez az a gondolat, mely Charlie N. Holmberg – A papírmágus című, a sorozat első köteteként megjelent könyvnél újra és újra megfogalmazódott bennem. A papírmágia eleve olyan témakörnek tűnt, melyben nagyon sok a potenciál még akkor is, ha young adult regényről beszélünk, bár a maga 232 oldalával hamar világossá vált, hogy nem egy Harry Potter szint lesz az elvárt részemről.