A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Címke/4/5
Gail Carriger – Blameless – Szégyentelen (Napernyő Protektorátus sorozat 3.)
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!
Eddig nem sok írónál találkoztam ehhez foghatóhoz, de amikor megpillantom a műveinek borítóját, olyannyira árulkodóak, hogy egyből tudni lehet, ki a becses szerzője, annyira jellegzetes jegyeket hordoznak magukon – melyek közül leginkább a tipikus régi öltözetek és a steampunk stílus vegyülése az uralkodó. De a külcsínon felül az író stílusa is az egyedibbek közé sorolható sajátos humorával és megfogalmazásaival, mely még élvezetesebbé teszi ezt a múltbéli kalandozgatást. Az pedig már csak hab a tortán, hogy még ezeken túlmenően a természetfelettieket is beveti és mindezzel olyan egyedi kombinációt hoz létre, mely önmagában felkelti az érdeklődést.
Az első két kötet után egyre nagyobb figyelmet tanúsítva kezdtem neki a Blameless – Szégyentelen című harmadik résznek, melyben Alexia Tarabotti története csak még tovább bonyolódik.
Neil Gaiman – Óceán az út végén
Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: ITT) – nem volt az az igazi szerelem első látásra momentum, inkább egy erős közepes kategóriába soroltam magamban, hiába dicsérik sokan és zengnek róla ódákat. De semmiképpen sem szerettem volna, hogy ezt az egy regényét elolvasva, a kitörő lelkesedés elmaradásával végleg búcsút intsek neki, mint potenciális érdeklődési körbe tartozó író, ezért talonba helyeztem még pár művét, ha éppen nem lenne olyan mű, melyet haladéktalanul el szeretnék olvasni és így szemezgethetek a kis virtuális könyvtáramban található pédányokkal.
Az Óceán az út végén borítója igazából már az első pillanatban annyira megtetszett, hogy tudtam, ez lesz a következő alkotása, melyet el fogok olvasni. Az eredetileg novellának indult regénye bár még mindig nem győzött meg 100%-osan arról, hogy Gaiman egy zseni, de talán egy hangyányit növekedett számomra a népszerűségi rátája.
Justin Cronin – A Tizenkettek (A szabadulás sorozat 2.)
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.
Ahogy letettem A szabadulást, már nyúltam is a második részéhez, így nem ért meglepetésként és nagyon könnyen sikerült felvennem újra azt a ritmust, melyet az elején diktált az író, ugyanis hasonlóan az elsőhöz felvezetésként itt is nagyon pörgős, számos szálon futó eseményeket olvashatunk eddig ismeretlen, illetve már olvasott, de nem elég részletesen kifejtett karakterek vonatkozásában. Az mondhatni elég gonosz húzás volt tőle, hogy az izgalmas végkifejlet folytatását ennyire el kellett húzni, de szerencséjére amikor már kellően kezd megkavarni a sok újdonság, akkor fog bele egyfajta felidézés gyanánt egy zsoltárszerű előhangba, hogy ráhangoljon a korábbiban történtekre és összefoglalja nekünk, mi is volt tulajdonképpen az egész lényege:
Tracey Garvis Graves – Kötelék
Hajótörés, lezuhanó repülőgép, egy éppen jókor jó helyen fekvő lakatlan (vagy annak hitt) sziget – ezek a tipikus szigeten rekedős történetek alappillérei, melyet sokan sok helyen elevenítenek meg papíron, vagy filmvásznon, vagy a televízióban. Gondolom mindenki ismer legalább egy ilyen, katasztrófával indított történetet (Daniel Defoe: Robinson Crusou, A kék lagúna, Lost – Eltűntek stb.), melynél minimum egy, közkedvelten kettő (szigorúan mindkét nemből egy-egy!) vagy épp egy csapat ember marad életben az ismeretlen terepen. Ahogy haladunk előre az időben, ez az alapanyag egyre érdekesebbé válhat annak vonatkozásában, hogy az egyre kevesebb dolgot nélkülözni hajlandó ember hogyan kényszerül arra, hogy teljes mértékben rábízza magát a természetre. Jelenleg boncolt regényem, Tracey Garvis Graves – Kötelék nevet viselő olvasnivalója viszont inkább az emberi kapcsolatok alakulásának vonalát követi egy tinédzser fiú és egy nő főszereplésével.
Timur Vermes – Nézd, ki van itt
Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, bár úton-útfélen dicséretbe botlottam vonatkozásában, azért valljuk be nem szívesen olvas az ember egy olyan diktátorról, mint amilyen Hitler is volt, hiába az állítólagos elismerés. Számomra még az is rátett egy lapátra, hogy féltem, a nagy humorkodás és szatíra jellege átesik a ló túloldalára, vagy másik eshetőségként előfordulhat, hogy éppen túlságosan kegyetlen és tömör lesz, beleszuszakolva és teletömve Hitler nézeteivel és gondolkodásmódjával, mely rányomja bélyegét a műre és elnyomja magát a cselekményt.
Aztán amikor rávettem magam és nekiálltam olvasni, szerencsére kellemeset csalódtam Timur Vermes – Nézd, ki van itt címet viselő munkájában, hiszen az előbb felsorolt aggályaimat – ha nem is maradéktalanul, de pont elégségesen – eloszlatta azzal, hogy azért többé-kevésbé egyensúlyban tartotta mind a humort, mind Hitler gondolatait és még egy derék történetet is sikerült kerekíteni belőle.