A fekete ruhás nő a horrorfilmeknek azon szűkebb körébe tartozik, melynek hangulata megfogott annyira, hogy még most is fel tudom idézni a környezetet, melyben játszódott, na meg persze néhány jelenetét is (mondjuk ebből a szempontból a gótikusabb feelinget kölcsönző fekete ruhának köszönhetően nincs nehéz dolgom). Filmtörténeti csodának azért nem mondanám, de kellemes esti borzongást okozott anno. Ez volt az az időszak, amikor még volt egy-két olyan alkotás a horrorok terén, amelyet érdemes volt megnézni, mert vagy a történet volt érdemleges, vagy magával tudott ragadni az egész közeg, amelybe burkolták a cselekményt. Manapság, mint tűt a szénakazalban kell előkotorni valami nézhető példányt, amely nem arra játszik, hogy indokolatlanul zajos hangeffektusaival okozzon szívinfarktust. Na de nem mélyedek ebbe most a kelleténél jobban bele, inkább a film alapjául szolgáló, Susan Hill által papírra vetett rövid regényre fókuszálnék, mely eredetileg 1983-ban látott napvilágot, ám azóta is megállja a helyét a kortárs könyvek mellett.
Az ügyvédként kenyerét kereső Arthur Kipps visszaemlékezése nyomán kalauzol el fiatalkorának egyik megbízásához, melynek köszönhetően kimozdulhatott a füstös és krémszínű köddel ellepett nagyvárosból egy jóval eldugottabb, isten háta mögötti, ám korántsem unalmas településre. A néhai Alice Drablow hagyatéki ügyében kell eljárnia és ennek érdekében a családi iratokat megkeresnie a nő immár üresen álló házában. A feladat nem egyszerű, hiszen lápos vidéken vezet végig egy keskeny földút a nő egykori otthonához, mely sokszor kerül víz alá, lehetetlenné téve a visszajutást, így kénytelen hosszabb ideig maradni az idő vasfoga által szép lassan kikezdett, ódon ház falai között, hátrahagyva kényelmes szállását. A helyiek sem segítik túlzottan munkáját, hiszen felnőtt létükre meglehetősen szűkszavú célozgatásokba és homályos motyogásba kezdenek, ha csak említésre kerül Mrs. Drablow és a háza, mintha babona övezné személyét. Amikor pedig a nő temetésén megjelenik egy lesoványodott, beteges kinézetű, sápadt, fekete ruhás nő, a dolgok misztikussága csak még tovább fokozódik. TOVÁBB →
A svéd irodalommal való első találkozásom nagyon pozitív benyomást keltett, de persze nyilván nem lehet egy könyv alapján eldönteni, hogy akkor innentől ez lesz az egyik kedvenc nemzetem, ha olvasnivalóról van szó, ezért igyekszem azóta is svéd könyvekkel gyarapítani a könyvtáramat, hátha valamelyikben találok valami kivetnivalót, amellyel elveszik a varázs – eddig sikertelenül. :) Most épp Fredrick Backman került a kezeim közé, aki első könyvével – Az ember, akit Ovénak hívnak – teljes mértékben levett a lábamról, na de az egy másik történet, melyről később lesz szó. Az első élményből felocsúdva nem volt kérdés, hogy amint adódik lehetőségem, másik magyarul megjelent művét is elolvasom. Így került sorra A nagymamám azt üzeni, bocs, melyről azt hittem követi előző könyve sémáját és az idősekre koncentrál, hát részben tévedtem, hiszen ennél sokkal árnyaltabb történetet kaptam tőle, szerencsére.
Viszonylag sokáig megvoltam kávé nélkül, mindössze 4-5 éve alkotja a reggeleim szerves részét, nagyritkán megspékelve a délutánjaimat is. Valahogy mindig is a tea pártján álltam, egyrészt – nemes egyszerűséggel – sokkal szélesebb és számomra szimpatikusabb ízskálával rendelkezik, másrészt pedig nagyobb jelentőséget és szeánszot tulajdonítok egy-egy forró tea elfogyasztásának, mint egy kávénak. Talán abból adódóan is, hogy a minél előbbi magamhoztéréshez igyekszem gyorsan túllenni a kávén, így nagyon kiélvezni sincs időm az ízeket. Már többször megkaptam, hogy úgy iszom, mintha feles lenne, fura szokás, tudom, de eléggé berögzült. :) Mindezek ellenére nehogy azt higyjétek, hogy nem szeretem magának a kávénak az ízét, csokoládéval való párosítása példának okáért az egyik kedvencem. Anthony Capella A kávék költője című regényének tulajdonképpen azért is álltam neki a gyönyörű borítón és az érdekesnek tűnő alaptörténeten túl, hogy kicsit közelebb kerüljek ehhez a nedűhöz, de természetesen és nem utolsó sorban azért jó sztorit is vártam körítés gyanánt.
Sosem voltak komoly könyvírói ambícióim, de szerintem sokaknak megfordult már a fejében, mi lenne, ha nem csak, mint olvasó lenne kapcsolatuk az irodalommal, hanem a megannyi történeten felbuzdulva, azokból ihletet merítve ők is letennének valamit az asztalra. Mondjuk nálam ez a gondolat hamar el is vetődött, de akkor anno jó volt eljátszadozni a gondolattal és egy kicsit ki is próbálni, mi történne, ha. Persze azóta is fel-felbukkantak olyan alapkoncepcióm, amikből úgy gondoltam, egész jó dolgokat lehetne kihozni, de megragadtam ennél az elméleti fázisnál. Nagyritkán viszont sikerül olyan könyvekre rábukkanni, amelyek pontosan ugyanarról szólnak, mint amit megálmodtam, így volt ez David Levithan – Nap nap után című regényével is, mely esetében az igazi egymásra találás szellemében álltam neki és fedeztem fel, mit hozott ki az író abból, amely nekem is megmozgatta a fantáziámat.
Az emberi kreativitás, mint tudjuk határtalan és megannyi könyv bebizonyította már, hogy vannak igen kiváló művelői, akiknek öröm olvasni a fejükből kipattant történeteket, világokat és annak szereplőit. Találkoztam már jópár érdekességekkel és meglepő agyszüleményekkel, de amit China Miéville angol író művelt a Kraken című regényében, az minden eddigit túlszárnyalt – többszörösen is.
Horrorkedvelőként számos filmet láttam már – némelyiket végigrettegve, párat faarccal végigülve -, eleinte olyannak tűnt ez a műfaj, akár egy feneketlen óceán, ahol mindenféle elgondolásban és megközelítésben próbálják kimeríteni az ijesztegetés és a hátborzongatás művészetét, de sajnos mostanában az az érzésem támad, ez a végtelennek hitt mélység a végét járja, hiszen igazán egyedi darabot már csak igazán ritka esetben lehet a képernyőn látni. Ezért félve bár, de nyitni kezdtem a hasonló témájú könyvek iránt, de ahogy sejtettem, nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeimet, így parkolópályára is tettem őket. Persze a visszatalálás nem váratott sokáig magára, a pozitív visszhangoknak hála Joe Hill – A szív alakú doboz című könyvét szemeltem ki, mely a Szarvakkal ellentétben – amelyet szintén szeretnek a horror bélyeggel ellátni – már tényleg a műfajhoz kapcsolódik.