Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
J.K. Rowling-ra is ez a sors várt, amikor kiderült, hogy egy bizonyos Robert Galbraith – Kakukkszó névre hallgató könyvének bizony ő az igazi szerzője, melyet állítólag egy Twitter bejegyzés buktatott le. Mondanom sem kell, hogy a hír kiszivárgása után egy nap alatt sikerkönyv vált belőle. Nem is tudom mit hitt, hiszen egy varázsvilágon felnőtt embereket nem lehet holmi álnévvel becsapni! Harry Potter és egy kisváros, Pagford életének bemutatása (Átmeneti üresedés) után ezúttal bűnügyi történetet alkotott kedvenc írónőnk, melynek főszereplő nyomozójával próbál beférkőzni Sherlock Holmes, Colombo és legendás társaik közé.
Vannak bizonyos irományok, melyeket a maguk idején ugyan megjelentettek eredeti nyelven, de hozzánk csak jóval később jutottak el, mint ahogy illendő lett volna. A napjainkban általában jellemző, maximum hónapos várakozások helyett itt most kemény évekről van szó, pedig ha belegondolunk, ma már ezt a kevéske időintervallumot is milyen nehéz kivárni.
A tavalyi évben abszolút első számú kedvenc könyvvé avanzsáltam Laurie Halse Anderson – Jégviráglányok elnevezést viselő alkotását, mely lehengerlő szófordulatai, kifejezésmódja és elbeszélési stílusán felül még egy sokkoló, ám remek történet által vívta ki nálam eme címet. Így nem volt kérdés számomra, hogy amint találkozok egy újabb művével el kell, hogy olvassam. A nyertes darab ezúttal az eredeti nyelven 2001-ben kiadott, magyarul pedig 2006-ban publikált Hadd mondjam el… lett, melybe nagy reményeket táplálva vehettem bele magam. Bár a nem mindennapi szókapcsolatok ezúttal nem diadalmaskodtak, sikerült egy újabb megrázó élménnyel gazdagodnom és a hangulat ellenére egyáltalán nem tántorodtam még mindig el az írónőtől.
Mindig érdekes dolog számomra a régmúlt időket idéző hangulattal áthatott könyvek olvasása, amikor is betekintést nyerhetünk múltunk egy-egy szegletébe; avagy hogyan is éltek régen az emberek, milyen szokásaik voltak, milyen szabályok, etikettek, öltözködési stílusok voltak jelen mindennapi életük során. Gail Carriger-nek hála a Napernyő Protektorátus sorozatával teljes mértékben kiélhetem eme vágyamat, ráadásul nem is akármilyen történetekkel!
Első találkozásom Neil Gaiman munkásságával – amikor is az Amerikai Istenek címet viselő művét pécéztem ki magamnak (blogbejegyzés róla: 
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.