Címke/4/5

Szerző: Mona

Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Ruhadarabok és élethelyzetek | Brigitte Kronauer: A nők ruhái

Amikor igazán belevetettem magam az olvasásba és a könyvek falásába, nem a szépirodalom volt az elsődleges, amihez nyúltam, sőt, jó ideig nem is nagyon ismerkedtem az ilyen kötetekkel. De aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre szélesebb skálán kezdek el mozogni, egyre több minden érdekel, többször is kibillentem a komfortzónám bűvköréből, így a szépirodalmi regények is sorra kerültek, sőt, maradtak is a repertoáromban. Tulajdonképpen ez a szép számomra az olvasásban, ahogy egyre több és több történettel találkozom, és ezáltal változnak, formálódnak a szokásaim, kinyílik előttem a világ. Ennek köszönhetően került a látókörömbe a Typotex Kiadó is, akik Világirodalom sorozatukkal egyre több európai szépirodalmi művet jelentetnek meg. A kiadó jóvoltából bele is kóstolhattam ebbe a kavalkádba, elsőként Brigitte Kronauer: A nők ruhái című regénye került sorra, erről hoztam nektek egy kis kedvcsinálót.

Történetek John asszonyról és az elnök takarítónőjéről, a tengerszemű tanárnőről és az akkordmunkásnőkről. Van bennük pöttyös ruha, fekete kosztüm, rejtélyes hálóing, Vasalás 1 meg Vasalás 2, szóval, minden. Képkeret, egy teáskanna tükre, fátyol és igazság, persze.

„A huszonhat történetből álló könyv egy egész életen ível át, a sötét gyermekkori emlékektől kezdődően egészen addig, amikor az elbeszélő már kilencven fölött jár, hogy azután a tárgyak világába lépjen át, például teáskannává vagy párnává változzon. A szövegek olyan mestereket idéző aprólékos kidolgozottsággal és virtuóz iróniával rendelkeznek, amilyennel leginkább a XVII. századi holland festők képein találkozhatunk. Az olvasó – hogy ilyen régimódian fogalmazzunk – elbűvölve rakja le a könyvet, amely elragadóan gonosz és egyben szeretetre méltóan elegáns is.” – Frankfurter Allgemeine Zeitung

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Tényleg az új Harry Potter lenne? | Jessica Townsend: Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája (Nevermoor sorozat I.)

A hasonlítgatásokkal – legyen az könyv, film, vagy sorozat – mindig is felemás érzéseim voltak és vannak jelenleg is, nem egyszer csalódtam egy-egy műben azért, mert nem hozta azt az elvárt szintet, ami megvolt nagy kedvencek esetében és hozzá hasonlatosnak kiáltották ki. Becsapva érzem ilyenkor magam, holott, ha belegondolok, nem biztos, hogy szerencsés az, ha egy az egyben ugyanazt kapom, mert akkor hol marad a változatosság? Hol marad az a kicsi plusz, amitől egyedibb, újszerűbb, és továbbgondolt lesz egy adott alkotás? A marketing részről természetesen érthető, ha valami nagy sikert aratott dologhoz lehet valamit fűzni, mert felkapottabb lesz, ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, benne van a pakliban, hogy ténylegesen valami hasonlót vár az ember és emiatt válik csalódássá az élmény. Nem tagadom, nálam is a Harry Potter volt a hívószó Jessica Townsend Nevermoor sorozatának első részénél és jó ideig kerestem, kutattam minden hasonlóságot, de még épp idejében húztam be a kéziféket és adtam át magam inkább a történet élvezetének, mielőtt rányomta volna bélyegét az olvasásomra.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Változatos műfajkavalkád Kínához kapcsolódóan | Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Egyre jobban húz a szívem mostanság a sci-fi műfajához, ennek szellemében szereztem be első hard sci-fi regényemet, Octavia E. Butler írónőtől a Hajnalt (később erről is írok majd), vele együtt pedig bezsákmányoltam Ken Liu novelláskötetét, A papírsereglet és más történeteket. Bevallom, a hívószavak nálam a fülszövegben elejtett jelzők voltak, mint például a „Black Mirror-szerű” kijelentés az egyik novella kapcsán, vagy a mágia, mágikus realizmus, időutazás, űropera is sok jóval kecsegtetett. Egy biztos: tényleg egy változatos műfajkavalkádot kaptam, betekintve egy kicsit a kínai gondolkodásmódba, szokásokba, történelembe is.

A maga 400 oldalával még nem feltétlen gondolná az ember, hogy egy robosztus kötetről van szó, de így végigérve szépen komótosan (közel egy hónap alatt) a 15 történeten úgy gondolom, igazán monumentális válogatás lett, amin kellőképpen szükséges akár egy-egy novella után, de a legvégén mindenképpen megállni egy kicsit és eltűnődni az olvasottakon. Nagyon érdekes olvasásélményt nyújtott számomra, mert nagy hévvel vetettem bele magam, de már az elején megtorpantam és úgy gondoltam, lehet túl nagy fájba vágtam a fejszémet és kicsit várni kellett volna még a elolvasásával, de aztán jöttek olyan történetek, amelyek továbblendítettek ezen a megröccenésemen. Nem mondom, hogy mindvégig fenntartotta maradéktalanul az érdeklődésemet, hiszen volt egy-két olyan, amivel nem jutottam közös nevezőre, de amelyikkel sikerült, azzal úgy istenigazából sikerült. TOVÁBB →

Szerző: Mona

A Krétaember és a párhuzamos olvasás esete

Könyvmolyságom kezdetén szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy egyszerre csak egy könyvben merüljek el, ezáltal úgy gondoltam, sokkal nagyobb hatással tud rám lenni, illetve jobban tudok koncentrálni az adott történetre. Majd megszületett a lányom, az elméletem pedig felborult, a megváltozott helyzet megváltozott olvasási szokást kívánt, így kezdtem el egyszerre több könyvet olvasni. A Kindle vonatkozásában abszolút a praktikusságot tartottam szem előtt: a képernyővilágításnak köszönhetően meghagytam éjszakai olvasásra, így legalább minimális világítás mellett a gyermekaltatás is megy, de anya sem unatkozik. Mivel egyre több papírkönyvet szerzek be, valamikor ezeknek is kellett módot találnom, amikor olvashatom őket, így a nappal az övüké lett, bár kézben tartani nem mindig volt egyszerű, hiszen Liza is ott volt mellettem, de mára már profi módon megy, vagy egyszerűen akkor veszem a kezembe, amikor alszik (micsoda könyvmoly problémák tudnak előjönni :D). Ezzel tökéletes harmónia állt be az olvasási rutinomban, szeretem is, hogy felváltva haladhatok a különböző történetekkel.

Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. TOVÁBB →

Szerző: Mona

Jodi Picoult: Apró csodák vs. Ítélet

Jodi Picoult munkásságával legelőször 2016-ban találkoztam, amikor a Sorsfordítók című regényét kézbe vettem. Különleges és meglepő történet volt, remekül felépítve, elolvasása után napokig még velem is maradt gondolatfolyamok formájában, így elég jó választásnak bizonyult stílusának megismeréséhez. Ezután viszont szépen hagytam leülepedni, talán túl sokáig is, de valahogy kikerült a látókörömből – nos igen, örökös könyvmoly probléma, amikor 680 könyvet vennél a kezedbe egyszerre, így aztán egy szimpatikus írónő háttérbe kerül, helyet követelve az újaknak – egészen addig, amíg az Apró csodákra fel nem figyeltem. Amikor az utolsó oldalára érkeztem, tudtam, hogy ezentúl sokkal jobban fogom figyelni Picoult könyveinek megjelenéseit, így az Ítélet amint lehetett, repült is a Kindle-re (nem tudok ti hogy vagytok vele, de nekem vannak “e-könyves” íróim, akiket csak ebben a formában szeretek olvasni, na ő is ilyen lett). 

Tudom, nem igazán szerencsés dolog egy írótól összehasonlítani két művet, pláne amikor teljesen más a téma, de mivel viszonylag rövid idő telt el a kettő elolvasása között és azért vannak hasonló aspektusok, én mégis bátorkodom egy poszt alá hozni őket, többek között azért is, mert az Apró csodákról a kiolvasása után csak parlagon hevertek a gondolataim, pedig mindenképpen meg szerettem volna osztani őket, hát most találtam is rá alkalmat. TOVÁBB →