A hasonlítgatásokkal – legyen az könyv, film, vagy sorozat – mindig is felemás érzéseim voltak és vannak jelenleg is, nem egyszer csalódtam egy-egy műben azért, mert nem hozta azt az elvárt szintet, ami megvolt nagy kedvencek esetében és hozzá hasonlatosnak kiáltották ki. Becsapva érzem ilyenkor magam, holott, ha belegondolok, nem biztos, hogy szerencsés az, ha egy az egyben ugyanazt kapom, mert akkor hol marad a változatosság? Hol marad az a kicsi plusz, amitől egyedibb, újszerűbb, és továbbgondolt lesz egy adott alkotás? A marketing részről természetesen érthető, ha valami nagy sikert aratott dologhoz lehet valamit fűzni, mert felkapottabb lesz, ugyanakkor ez egy kétélű fegyver, benne van a pakliban, hogy ténylegesen valami hasonlót vár az ember és emiatt válik csalódássá az élmény. Nem tagadom, nálam is a Harry Potter volt a hívószó Jessica Townsend Nevermoor sorozatának első részénél és jó ideig kerestem, kutattam minden hasonlóságot, de még épp idejében húztam be a kéziféket és adtam át magam inkább a történet élvezetének, mielőtt rányomta volna bélyegét az olvasásomra.
TOVÁBB →Tényleg az új Harry Potter lenne? | Jessica Townsend: Nevermoor – Morrigan Crow négy próbája (Nevermoor sorozat I.)
Hogy is jön mindez most ide? Amikor hosszas tologatás után végre megjelent C. J. Tudor regénye, A Krétaember, életemben először csaptam le a lehetőségre és frissen-ropogósan, kedvezményesen megvettem digitális formában, így rögtön neki is ültem. Majd a hév annyira elkapott, hogy felrúgva a kialakított rendszeremet, addig nem nyúltam más könyvhöz, amíg a végére nem értem. Megérte-e? Inkább azt mondanám, érdekes élmény volt. 
Az önbántalmazás még mindig komoly problémát jelent világszerte, nem csupán a fiatalok körében, de mégis ők azok, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, hiszen a felnőttkor küszöbén állva még keresik önmagukat, és nem biztos, hogy sikerül a megfelelő helyet elfoglalniuk a világban, ám a nagyobb baj akkor következik be, amikor nincs olyan kontroll, amely észhez térítse őket, vagy segítse boldogulásukat. Nem véletlen, hogy a társadalom is igyekszik kivenni ebből a problémából a részét, az már másik kérdés, hogy nem mindig úgy sül el, ahogy azt eredetileg elgondolták. Gondoljunk csak a Tizenhárom okom volt című regényre, illetve sorozatra, amely azt mutatja be, milyen okok vezettek ahhoz, hogy egy lány öngyilkosságot kövessen el. Néhány kanadai iskolában betiltásra került mindkét vállfaja a műnek, beszélgetni sem engedik a fiatalokat róla, hiszen drog, alkohol, dohányzás, nemi erőszak, öngyilkosság szerepel benne, minden olyan dolog, ami lehúz, romba dönt, amiknek nem szabadna szerepelni egy gyermek életében. Csak éppen azt nem látják be, hogy nem tabuvá kell tenni ezeket, hanem igenis foglalkozni velük, átbeszélni, átrágni ezeket, hogy megértsék, ezek miért rosszak és miért kell elkerülniük. Ezért úgy gondolom igenis szükség van ilyen könyvekre, filmekre, sorozatokra, amelyek felhívják a figyelmet a különféle problémákra, pláne akkor, ha megmutatja, igenis fel lehet a gödörből állni, még annak ellenére is, hogy a sebek sosem gyógyulnak be, mint ahogy ezt Kathleen Glasgow: Girl in Pieces – Lány, darabokban című regénye is teszi. 
Mit kezdesz szülőként a gyermekeddel, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd egy bizonyos idő múlva – lehetnek ezek napok, de akár hónapok is – előkerül, és számodra érthetetlen okokkal áll elő arról, hol volt és mit csinált? Ha innentől kezdve már szinte csak árnyéka önmagának és nem tágít elmélete mellől? Kész szerencse, hogy létezik olyan iskola, amely az ilyen problémás gyermekekre szakosodott, így az anyukák és apukák abban a hiszemben adhatják be fiaikat, vagy lányaikat, hogy ott meggyógyítják őket és normálisan, furcsa gondolatok nélkül kaphatják vissza őket. Csak arról nem tudnak, hogy ezek a fiatalok igazi otthonuknak az eltűnésük alatt bejárt különös világokat tekintik, ahova minden vágyuk, hogy egyszer visszatérhessenek.