Ez volt az a regény, amely különös neve nyomán ragadta meg a figyelmemet. Mint kiderült, semmi mágikus humbug, mozaikszó vagy fondorlatos kifejezés nem áll emögött, mindössze egy disztópikus kolónia elnevezését rejti magában, ennek ellenére a Férjnek mindig sikerült valami poénnal elütni Karin Tidbeck – Amatka regényének címét, ahányszor csak szóba került. Nem csupán annyi bizonyos, hogy a névválasztás különleges, maga a mű is elég érdekes könyvre sikeredett, már amikor az ember rájön, mit is olvas tulajdonképpen.
Annyi bizonyos, hogy az emberek kolóniákba tömörülve élik mindennapjaikat, mint ahogy főszereplőnk, Vanja is. Tájékoztatási asszisztensként azt a feladatot kapja, hogy hazájából, Essre városából elutazzon Amatkába és feltérképezze az ottaniak higiéniai körképét a kormány számára. Minden kolóniának sajátságos helyzete és élete van, Amatkának például zord és fagyos időjárás jutott, valamint a gombatermesztésre koncentrálnak. A hideg jelentősen átalakítja higiéniai szokásaikat, ám nem csupán ebben rejlik az ottaniak furcsa viselkedése, ez elég hamar ki is derül, de hogy pontosan mitől is van mindez, azt Vanja deríti ki az olvasók számára. Elnyomás, titkolózás, különleges múltbéli események, egy szóval minden van itt, aminek érdemes utánajárni. Na de a legfurcsább, az a folyamatos jelölés, amely mindenki számára kötelezően előírt! ‘Hogy micsoda…?’ Kérdezhetnétek. De nyugodjatok meg, a regény folyamán én is állandóan ezt kérdezgettem magamtól. TOVÁBB →
Az évek során, a különféle műfajú regények olvasásának hatására folyamatosan formálódik bennem, mely műfajok azok, melyeknek képviselőit előnyben részesítem, illetve melyek azok, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak. Azt hiszem kijelenthető: eleinte sokkal jobban el tudtam merülni a valóságtól elrugaszkodott történetekben, mint mostanság, főként, ha azon belül még a young adult vonalat képviselik. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is veszem már a kezeim közé őket, de valahogy mindig be kell látnom: ebből kezdek kinőni. Egy ilyen próbálkozás egyik ékes példánya volt Chris Howard: Gyökértelen regénye is, mely egy posztapokalitikus young adult műként (de szép megnevezés!) igyekezett belopnia magát a szívembe.
Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.
A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.
Ám most vettem a bátorságot, hogy egy ízig-vérig novellát elolvassak, mert annyira megfogott az alaptörténete, hogy kíváncsi voltam mi az, amit egy ennyire szűk keret között ki lehet hozni egy ilyen műfajból. B. Lotterfeld Isten könnyei mindössze 48 oldalon keresztül ad egy szeletet egy pusztuló világból, melyben megmagyarázhatatlan lila és szürkéskék felhők lepik el a teljes égboltot, majd fekete esőt kibocsájtva magukból kezdik el tizedelni a lakosságot. Az anyag – amely majdnem mindenkire más hatással van a semlegestől kezdve a bőrpiruláson át az alig élő halott szindrómáig – ellen védekezni nem tudnak, ráadásul a földre és az élővizekbe beszivárogva nem csak közvetlenül, de közvetetten is fertőződnek az emberek.
Nem rémlik, hogy eddigi olvasmányaim során találkoztam olyan regénnyel, amelynek sikerült az első néhány oldal után sokkolnia, de Robert R. McCammon amerikai írónak sikerült ezt elérnie a Csak az enyém címet viselő pszicho-thrillerével. A nemzetközi Horrorírók Egyesülete (Horror Writers Association) nem véletlenül ítélte meg 1990-ben a műnek a Bram Stoker-díjat, melyet a horror műfajban kiemelkedő teljesítményért érdemelnek ki az alkotók. Persze ebben az esetben nem azt a tipikus ijesztgetős, misztikummal körbefont horrort kell érteni, hanem a megdöbbentő, kegyetlen és brutális félét, amely rendesen megtépázza a lelki világodat.