Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Rachel a harmicas éveiben járó, immár elvált nő, aki nem tud túljutni elveszített szerelmén és egyetlen vígaszt az alkoholban találja csak meg. A férje főhősünk gyakori részegsége miatt egy másik nő karjaiba pártol át a boldogság megtalálásához, ráadásul elég hamar születik gyermekük is, ami külön fájó pont Rachel számára, mivel próbálkozásuk ellenére nekik sosem adatott meg, hogy családdá gyarapodjanak. A válás után az ivászata csak rosszabbodik, a munkahelyén is megválnak tőle, hiszen munkaidő alatt sem tudja megállni, hogy ne juttasson szervezetébe némi alkoholt. Persze a lakótársa, akinél meghúzta magát mit sem tud erről, szégyenkezése miatt nem is avatja be ebbe az információba, így a megszokott módon tovább jár Londonba, csak épp csavargással telik ott töltött ideje. Egyik nap szokásos kémlelő hadjárata közben viszont olyan jelenet tanúja lesz, mely mindent megváltoztat és akaratlanul is az életük részévé válik. TOVÁBB →
Az egész mindössze egy rajongói levéllel vette kezdetét: David Graham fogta magát és megcímezte élete első ilyen témájú küldeményét Elspeth Dunn költőnő számára, komolyabb választ nem remélve. Ám a nőtől hamar választ kap – az akkori viszonyokhoz képest, hiszen 1912-ben járunk -, így kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas levelezgetés az ifjú egyetemista és a félreeső Skye-szigeten élő hölgy között.
Az írónő munkássága mondhatni egy fokkal jobban a reflektorfénybe került a Holtodiglan című regényéből készült filmnek hála (blogbejegyzésemet a könyvről 
Voltatok már úgy, hogy a kezetekbe vettetek egy könyvet és csupán rálátásotok volt arról, miről is fog szólni, de már előre tudtátok, hogy odáig lesztek érte? Természetesen itt nem arról a hype özönnel elárasztott, legtöbb esetben alaptalanul magasztalt alkotásokról beszélek, amelyeknél beléd tukmálják, hogy igenis jó és csak szeretni lehet, hanem azokról, amelyek megbújnak a rengetegben és amikor végre egymásra találtok, régi barátként „somolyogtok” össze, egyfajta zsák a foltját érzésként. (Az már más kérdés, ha utána valóban felkapják és népszerűsítik, de itt most ettől független egymásra találásról beszélünk.)
Amikor A siló sorozat első 3 része volt terítéken, kifejtettem mennyire új impulzusként értek a rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor komplex és teljes értékű történetek, melyeket a rejtélyes körülmények között jelen lévő siló életéből Hugh Howey tárt elénk. Akkor fájó szívvel és egy nagy adag kiváncsisággal szakítottam félbe a megkezdett szériát, de szerencsére nem váratott sokat magára az utolsó 2 rész felbukkanása, melyekben tovább bonyolódik az eddig megismert földalatti világ tagjainak élete. Persze, mint arról a könyv legvégén az író saját magával lefolytatott interjújában megtudjuk, a silók világa korántsem ér itt, ennek a sorozatnak a keretein belül véget – „Hogy a tíz kedvenc kungfufilmem egyikéből idézzek: Minden vég új kezdet. Sok történet vár még elmesélésre.” Na de egyelőre ne ugorjunk még ennyire előre, először is nézzük meg, ezúttal mit kapunk a hangyányival hosszabb, de ugyanazt a sémát és stílust követő újabb részekben.
Élhetnék azokkal a klisékkel, melyekkel ilyenkor szokás dobálózni, mint például a nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó és nem hittem volna, hogy lesz olyan könyv, melyet két nap alatt elpusztítok esete (amely csekély mértékben igaz), vagy, hogy annyian voltak jó véleménnyel róla, hogy muszáj volt megnéznem magamnak, mitől is van elájulva a nép (szintén hangyányit játszott szerepet), a könyvről ordító ajánló szövegről nem is beszélve, mely szerint az agyamat is eldobom majd ettől a szenzációtól (na ez kivételesen hidegen hagyott), de maradjunk annyiban, hogy megláttam és minden más tervezett olvasmányt félretettem és belvetettem magam, pont.