Nem minden az, aminek látszik | Gail Honeyman – Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Még a tavalyi évben kezdtem neki ennek a könyvnek, de az új év első kötetének címét is megkapta egyúttal, ráadásul ez az első olyan ajándékkönyvem, melyet a Moly karácsonyi ajándékozása alkalmával kaptam, így több szempontból is különleges könyv lett számomra Gail Honeyman regénye, az Eleanor Oliphant köszöni, jól van. Tipikusan az a könyv, melynél ha csupán a fülszöveget olvastam volna el, nem vettem volna a kezembe, annyira könnyed chick lit beütése volt, tipikus csajos témával és ez egyáltalán nem az én műfajom. Szerencsére félszemmel olvastam róla ajánlásokat, melyeknek köszönhetően figyelmen kívül tudtam hagyni az eredetileg kedvhozóként szolgáló sorokat és így nagy elvárással és egy jó adag reménnyel vetettem bele magam az olvasásába.

Eleanor Oliphant élete a lehető legegyszerűbb: otthon van vagy dolgozik, a legminimálisabb társadalmi interakciókkal élve. Igazi magának való nő, akinek minden napra megvan a maga kis menetrendje, mikor mit csinál, de ennek embertársai mintegy szükséges rossz szerepként bukkannak fel. Se társ, se barátok, senki, így teljes magányban éli mindennapjait. Egyedül anyjával tartja a kapcsolatot minden szerdán telefonbeszélgetés által, és úgy tűnik ez számára teljesen meg is felel, hiszen köszöni, jól van. Egyik nap viszont meglát egy zenészt, akiért első látásra odáig lesz és innentől kezdve mindent megtesz, hogy felkészüljön nagy találkozásukra, melynek vélekedése szerint egyértelműen szerelem lesz a kimenetele. Ám új kollégája, Raymond valahogy mindig keresztbe tesz neki különböző, nem várt programokkal, hogy céljára koncentrálhasson és így szépen lassan kibillenti Eleanort a tökéletes kis burkából. TOVÁBB →

Hangolódás | Cecilie Enger – Anyám ajándékai

Karácsonyhoz közeledve keresve sem találhattam volna jobb könyvet az ajándékozásra való hangolódáshoz, mint Cecile Enger: Anyám ajándékai című regényét. Bár lassan kifelé kacsintunk az ünneplésből és már mindenki minimum kétszer degeszre tömte magát a különféle finomságokból, na meg esetleg meg is unta már az ajándékait, azért a hangulat fenntartása érdekében is érdemes az írónő írását kézbe venni a karácsonyfa fényei mellett.

Számomra az ajándékozás mindig is kiemelt figyelmet kap, legyen szó akár karácsonyról, szülinapról, vagy akár húsvétról (amiről, mint kiderült, vannak különbségek a szokások tekintetében, hiszen nem mindenhol része az ünneplésnek egymás megajándékozása). Persze ez nem azt jelenti, hogy már hónapokkal előre kidolgozom az ajándékozási stratégiámat pontosan, precízen és tudom, kit mivel fogok meglepni, jellemzően inkább egészen a végefelé találom ki a meglepetéseket, akár egy hirtelen sugallattól vezérelve. Igazából a határidőhöz való közeledéskor, a nyomás hatására sokkal jobban megihletődök. Fontosnak tartom, hogy ne csak egy újabb kacattal gazdagítsam az ajándékozottat, hanem valami olyasmivel, aminek értelme és haszna is van. Ebben a műben a századfordulóhoz visszakalauzolva mesél nekünk Cecilie többek között erről az ajándékozási kultúráról is, na meg arról, amikor még hangsúlyos szerepet kaptak a saját készítésű tárgyak, ahol tényleg szívet-lelket bele kellett adni, máshogy nem is működött ez az egész és valóban olyan dolgokat adományoztak, amikre szükségük is volt az embereknek. Részemről sokkal szimpatikusabb volt ebből a szempontból ez a korszak, mint a mai ‘minél több mindent, minél drágábban’ elv, ami sokaknál tapasztalható, egyfajta versengést adva és elvárásokat támasztva, ezzel pedig teljesen félrevezetve az ajándékozást eredeti céljától. TOVÁBB →

Család a fal túloldalán | Nina Willner – 40 ősz

Mindig is kedveltem azokat a történelmi témájú könyveket, amelyek különféle időszakok sajátosságait és hangulatait igyekszenek átadni, a történelemórákon is mindig ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim: amikor nem a száraz tényeket kellett bemagolnunk, hanem bepillanthattunk a mindennapok kulisszatitkaiba, a fontos dátumok mögött húzódó háttérbe. Ezeknek az óráknak az emlékeit juttatta eszembe Nina Willner 40 ősz című regénye, amely a berlini fal vonatkozásában meséli el egy család történetét.

A memoárkötet nagyon precízen mutatja be nekünk a fal felépítésének előzményeit, magát az elszigetelést, majd annak leomlását is, mindezt teszi úgy, hogy közben egy népes pedagóguscsalád életútját is elolvashatjuk. A család Nyugatra szökött gyermekének lánya tollából ismerhetjük meg Oma, Opa és gyermekei mindennapjait, ahogy át kellett vészelniük ezt a nehéz időszakot, a különféle viszontagságokat, ráadásul két eseményszálon. Az egyik oldalon „a népes keletnémet família hányattatásait és megalkuvásait, sikereit és kudarcait, nehéz hétköznapjait követhetjük nyomon, a másikon olyan mélységben ismerhetjük meg az egyre inkább bezáruló és börtönként funkcionáló Német Demokratikus Köztársaság működését a besúgói terrorhálózat kiépítésétől a hétvégi telkek éhínséget megelőző kiosztásán át a komédiába fulladó végjátékig, amilyen mélységbe a szocializmus idején nem volt módunk betekinteni nekünk, magyaroknak” (ennél szebben én sem tudtam volna megfogalmazni).  TOVÁBB →

“A háború az, amikor nincs ott az apám” | Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk

A háborút elképzelni csak azok tudják, akik ténylegesen éltek “benne”, a többieknek mindössze körvonalazódhat a fejében, milyen borzalmakat kellett elszenvedniük az akkori embereknek, különösképpen a gyermekeknek, akik akkor talán ép ésszel fel sem tudták fogni, mit is jelent mindaz, ami történik körülöttük. Nem mindenki mondhatta magát olyan szerencsésnek, hogy már csak történelem könyvből értesült az eseményekről, erről tanúskodik Szvetlana Alekszijevics – Utolsó tanúk könyve, melyet az írónő 1985-ben (!) adott ki, mi, magyar olvasók pedig csak 2017-ben vehettük kezünkbe a magyar fordítását (2015-ben kapott az írónő Nobel-díjat, innentől került a magyar piac figyelmébe is), mely azért elég szomorú.

A könyv 100 történeten keresztül mutatja be, hogy a különböző gyermeki korosztályok milyen emlékeket őriznek immár felnőttként a II. világháborúról. Gondolom senkinek sem meglepetés, hogy nem vidám történetek ezek, vannak köztük különösen megrázóak is. Meglepődtem, hogy van akinél 4 éves korából származó emléket olvashatunk, de belegondolva, amilyen mély nyomot hagyhatott ez az akkori gyermekek lelkében, teljes mértékben elképzelhető, hogy ennyire megmaradtak bennük a háború viselt dolgai. TOVÁBB →

Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →

Bartis Attila – A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

TOVÁBB →