Az évek során, a különféle műfajú regények olvasásának hatására folyamatosan formálódik bennem, mely műfajok azok, melyeknek képviselőit előnyben részesítem, illetve melyek azok, amelyek egyre inkább háttérbe szorulnak. Azt hiszem kijelenthető: eleinte sokkal jobban el tudtam merülni a valóságtól elrugaszkodott történetekben, mint mostanság, főként, ha azon belül még a young adult vonalat képviselik. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is veszem már a kezeim közé őket, de valahogy mindig be kell látnom: ebből kezdek kinőni. Egy ilyen próbálkozás egyik ékes példánya volt Chris Howard: Gyökértelen regénye is, mely egy posztapokalitikus young adult műként (de szép megnevezés!) igyekezett belopnia magát a szívembe.
A történetről: Nincsenek állatok, csak a sáskák, melyek már az embereket is szívesen elrágcsálják, nincsenek fák, növények közül csupán gépmódosított kukoriát termesztenek, melyből a csekély lakosság él. Az egész környezet egy kihalt, kopár, poros, sivatagos közeggé vált, ahol főszereplőnk, a 17 éves Banyan fémhulladékból fákat készít, így lopva vissza egy kis darabot az egykori környezetből. Őmaga még sosem látott igazi fát, a mesterséget apjától sajátította el, aki sajnos nyomtalanul eltűnik mellőle. Új kliensénél azonban kezdetét veszi viszonylag nyugodtnak mondható életének felborulása, amikor megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. Innentől pedig nincs megállás, izgalmasabbnál izgalmasabb, ám még inkább veszélyesebb kalandokba keveredik. TOVÁBB →
Előző blogbejegyzésem folytatásaként akkor következzen Justin Cronin – A szabadulás trilógia második kötete, mely A Tizenkettek elnevezést viseli, hivatkozva azokra a fertőzöttekre, akikkel – ahogy az első részben értesültünk róla – útjára indult a borzalom és a pusztulás, melynek köszönhetően a népesség majdnem egésze odaveszett. Az Első Kolónia ugyan talpon maradt és jól elvolt falai között, de mint az lenni szokott, ez a fajta életmód, a megrekedtség és bezárkózottság nem mindenkinek fekszik, ezért néhányan felkerekedtek, hogy leszámoljanak az ellenséggel.
A természetfeletti lények majdhogynem annyi formában és alakban jelennek meg, ahány mű szól róluk, példának okáért vegyük a vámpírokat. A klasszikustól a modernig minden formában és közegben, illetve korban megtalálhatóak: valahol a háttérbe vonulva, néhol a figyelem középpontjában, másutt pedig elvegyülve az emberek világában, de ugyanígy megállják a helyüket a régmúlt időkben, a jelenben és a jövőben is. Egyik helyen teljesen érzéketlenek és közelebb állnak a szörnyeteg léthez, a másik alkotásban meg már szerelmesek lesznek és tökéletesen emberiek – leszámítva az élőlényekből való csemegézéseiket. Gondolom nem hat újdonság jelleggel, hogy manapság mennyire divatosak is lettek az emberséges példányok, ezért is jelentett üde színfoltot Justin Cronin – A szabadulás című trilógiájának első két kötete, melyek A szabadulás és A Tizenkettek elnevezést kapták, melyekben a vérszívókra sokkal inkább a szörny lenne a megfelelő szó.
Nem mostanában nyúltam magyar szerző könyvéhez – persze nincs itt szó semmilyen elzárkózástól -, csak mivel alaptörténet-centrikus vagyok és azok alapján általában külföldi írók történeteivel találkozom sűrűbben, így a magyar vonal kicsit talán háttérbe szorul. Ezúttal viszont sikerült egy magyar ifjúsági poszt-apokaliptikus regényt kihalásznom az elolvasandók sűrű erdejéből. Az elszaporodott hasonló témájú művek után kíváncsi voltam magyar oldalról mit tudunk felmutatni ezen a téren, ezért Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn trilógia első részének estem neki.
A zombis történeteket illetően mindenkinek megvannak a megszokott sztereopítiák: vírustól megfertőzött élőholtak széttépett ruhában, kezüket maguk elé tartva, szaggatott mozgással közelítenek és támadják meg áldozataikat némi élelemszerzés és természetesen a fertőzés aprópójából, hol lassabban, hol pedig meglepő gyorsasággal véghezvive mindezt.
Rengeteg elképzelés született már a világvége kezdetével és lezajlásával kapcsolatban, tömérdek posztapokaliptikus feltevés kering szerte a világban megannyi dátumot megjóslóan, elég ha csak a tavaly év végi maja naptárhoz kötődőre gondolunk, vagy akár a 2000-es évfordulóra. Persze a szakértőbbek nem egyetlen évhez, vagy naphoz kötik ezt a folyamatot, hanem bizony egy fokozatos eseménysorozathoz, amelynek végkifejlete a Föld számára egyáltalán nem túl kecsegtető végítéletet jelenti. A Karen Thompson Walker tollából megszületett Csodák kora is efajta mű, ahogy az alcíme is mutatja: Káprázatos látomás egy eltűnőben lévő világról.