ÍGY KEZDŐDIK
Mielőtt ténylegesen rátérnék magára a bejegyzés tárgyára, néhány szót mindenképpen szeretnék áldozni a tervezett újdonságokról. Tavalyi évben nem igazán sikerült kiviteleznem azt a blogposzt mennyiséget, amelyet terveztem és amennyi könyvet ténylegesen olvastam (esetleg, ha valakit érdekelne, ITT meg tudja lesni 2015-ben hogy sikerült az évem könyvek tekintetében), de idén megpróbálom minden könyvemet visszaadni online felületen is.
Az eddigiekhez képest, kilépve a komfortzónámból elhagyom a szokásos sémát az egyes regényeknél és viszek bele egy kis fondorlatot: minden elemzést a könyv stílusának jegyében, annak sajátosságaira építve igyekszem majd mondatokba foglalni, belefonva véleményemet és benyomásomat egy-egy mű vonatkozásában. Persze biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan könyvek, ahol nem lesz kiemelkedő az írói stílus, hát ott majd más kap hangsúlyt, de legalább – remélhetőleg – nem lesz minden ugyanolyan felépítésű. Na de ennyit a személyes blablából.
ELSŐ RÉSZ
Lelkesedés
Már a megjelenéskor felfigyeltem az írónő, Sarah Lotz könyvére – ő egyébként meglepő módon még a Wikipédián sem szerepel -, amit még Stephen King is dicsér, ráadásul egyik művéhez hasonlítják a regény borítóján.
Szégyen-szemre még nem sikerült Mr. King munkásságába beleásnom magam, de azt gondoltam egyfajta kedvcsinálóként funkcionálhat, és jó előfutára lehet. Mondjuk ezekkel az ajánlókkal általában be szoktam fürdeni, mert mindig túl szép, hogy igaz legyen – na meg ne más mondja meg nekem, hogy mit szeressek, maximum a fülszöveg hozzon lázba -, azért a remény mindig ott bújkál bennem ezen sorok között lavírozva.
Részletek az ajánlásokból:
,Ha bárkinek is Stephen King Carrie című könyve jut eszébe erről a regényről, igaza van. Mesterien kitalált, elsöprő lendületű thriller.” (The Guardian)
,,Egyszerűen letehetetlen.” (Marie Claire)
,,Ez a könyv nem ad kegyelmet az olvasóknak: őrült iramban hajtja őket végig a lapokon.” (Independent)
Ennyit előljáróban, térjünk is rá magára a cselekményre, mely a fekete csütörtökkel veszi kezdetét. A nappal, amikor huszonnégy óra leforgása alatt négy repülőgép-katasztrófa történik a világ különböző pontjain és ezekből úgy tűnik, mindössze 3 gyermek kerül ki túlélőként, de ők a csodával határos módon szinte sérülések nélkül keverednek elő a roncsok közül. A világ értetlenül áll az események előtt, sokan terrorcselekményeknek kiáltják ki ezeket, de az egyik gép áldozatától előkerül egy hangfelvétel is a szerencsétlen landolás utáni percekből, melyben különös és megmagyarázhatatlan dolgoknak lehetnek fültanúi és olyan lavinát indít útjára, melyre senki sem számított. A lezuhant gépek körülményeit és hatásukat, valamint a túlélők és rokonaik sorsát dokumentumregény formában tálalja nekünk a szerző, változatossá téve a megtörtént események elmesélését.
Először nagyon furcsa volt az egész évad végignézése után olvasni a regény sorait és visszamenni Ádámhoz és Évához, de a nehezét nem maga az újrakezdés jelentette, hanem az események tempójának drasztikus változása. Azt túlzás lenne állítani, hogy az egész első könyv egy sorozatepizódnak felelt meg, de szinte szemvillanásnak tűntek a látottak a sorok olvasásához képest. Ethan első napjait kellő részletességgel fejti ki, holott a sorozat jóval rövidebb fejezetben lép túl ezen és már pörgeti is a következő rejtélyeket, a könyvben pedig csak olvassuk és olvassuk és olvassuk az első megpróbáltatásait és kihívásait anélkül, hogy több információ csurranna-cseppenne számunkra. Persze utána már papíron is beindulnak a dolgok, köszönhetőn annak, hogy tulajdonképpen már itt eltér a tévében látottakhoz képest az alap koncepció, másokra helyeződik a hangsúly és nem úgy történnek az események, ahogy várnánk, ezért már sokkal érdekfeszítőbbé válik az új, eddig még nem látott, vagy nem így látott cselekmény. Szóval már itt leszögezném a tanulságot: nem szerencsés a megnézése után rávetemedni az olvasásra, legyetek előrelátók és fordítsátok meg a folyamatot, jobban jártok – legalábbis ennek elolvasása után így vélekedtem. Aztán jött a többi rész. 
Ahogy már korábban is fejtegettem, rájöttem, mi a problémám a horror műfajú könyvekkel, miért nem borzolja az idegeimet kellőképpen. Míg a filmekben készen kapod a környezetet és a körülményeket, majd a megfelelő pillanatban minden hirtelen és váratlanul történik, felkészülési időd sem marad arra, ami vár rád. A könyveknél ezzel szemben nem segítenek sem a vizuális, sem a hangelemek, így minden egyes pillanatot úgymond a szádba rágnak körmondatokkal, leírásokkal és magadnak kell elképzelned, ezáltal elveszik az a hirtelen varázs, ami viszont a vásznon megmarad. Ettől függetlenül semmiképpen sem szándékoztam lemondani róluk, hiszen közel áll hozzám a műfaj és ha rémálmaim nem is lesznek tőlük, azért remek regények még mindig lehetnek, melyeket kár lenne kihagyni. A helyzethez hozzászokva álltam neki Josh Malerman – Madarak a dobozban című könyvének is, mely legnagyobb meglepetésemre sikeresen megbolygatta a felállított elméletemet. De hogy miért, erről egy kicsit később, inkább nézzük, miről is szól ez a sokak által ajánlott könyv.
Az írónő munkássága mondhatni egy fokkal jobban a reflektorfénybe került a Holtodiglan című regényéből készült filmnek hála (blogbejegyzésemet a könyvről 
Nagyítóval kell keresni a könyvek rengetegében azokat az alkotásokat, melyekben nem kap helyet egy, vagy akár több gonosz karakter, hiszen ezek garantálják, hogy ne unjuk el magunkat a sok jó dolog olvasásán és egy kis fordulatosságot csempésszenek a művekbe. Ahány könyv, szinte annyiféle megformálása ismert, ugyanakkor nem feltétlenül szükséges, hogy külön alakot öltsön, elég, ha a szereplő saját lelkét hinti meg a gonoszság szele különböző hatásoknak köszönhetően és így megy végbe olyan változás, melynek hatására átáll a sötét oldalra. Joe Hill – aki nem mellesleg Stephen King fia, álnevet viselve – Szarvak című, horrornak titulált művében is ez a helyzet, hiszen egy jólelkű (talán túlságosan is) fiatalemberből egy csapásra ördög válik, csak éppen ebben az esetben még őt magát is váratlanul érinti a dolog.
Már régóta hevert olvasatlanul az ebookjaim között ez a mű, szépen el is feledkeztem róla, hiszen annyi minden van, amit elolvasnék, így a felhalmozott dokumentumaim közepette nem nehéz szem elől veszíteni 1-1 példányt, főleg amikor újabb és érdekfeszítőbb könyvekre sikerült lecsapnom. Egy bejegyzésnek köszönhetően – melyre véletlenül bukkantam rá – azonban újra előástam és ezúttal bele is vetettem magam S. J. Watson Mielőtt elalszom című regényébe, mely az emberi emlékezésről, illetve annak hiányáról kerített egy lenyűgöző történetet.