A könyvolvasásnak számtalan oka ismert, vegyük például az egyk legkedveltebbet: a kikapcsolódás mellett elrepít minket az alkotó fantáziája által szült, sok esetben a valóságtól elrugaszkodott ismeretlenbe (lásd fantasy, sci-fi, disztópia stb.), melyet aztán saját képzelőerőnk szerint alakítjuk, gyurmázzuk magunk előtt. Aztán van itt nekünk többek között egy olyan csoport, mely az emberek világából merít és bár maga az alapötlet talán kitalált, de nagyon is emberi marad, sehol egy természetfeletti elem, melyeket azért választunk, hogy látókörünket szélesítve betekintést nyerjünk abba, mi zajlik körölöttünk, másokkal, melyet saját bőrünkön talán sohasem tapasztalunk meg. Gondolom nem kell ecsetelnem, ezeknél miért a romantikus regények azok, melyek szemtelenül népszerűek, viszont van egy olyan réteg is ezeknél, melyet ugyan elolvasunk és gyönyörű szerelmes történetet kapunk, de társul hozzá egy olyan sokkoló, szomorú tényező is, mely miatt nem valószínű, hogy elolvasás után mi is át szeretnénk élni. Pontosan ilyen könyv volt számomra Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek című könyve, melyet sokan az egekig dicsérnek – hozzátéve nem alaptalanul.
Év / 2014
Tracey Garvis Graves – Kötelék
Hajótörés, lezuhanó repülőgép, egy éppen jókor jó helyen fekvő lakatlan (vagy annak hitt) sziget – ezek a tipikus szigeten rekedős történetek alappillérei, melyet sokan sok helyen elevenítenek meg papíron, vagy filmvásznon, vagy a televízióban. Gondolom mindenki ismer legalább egy ilyen, katasztrófával indított történetet (Daniel Defoe: Robinson Crusou, A kék lagúna, Lost – Eltűntek stb.), melynél minimum egy, közkedvelten kettő (szigorúan mindkét nemből egy-egy!) vagy épp egy csapat ember marad életben az ismeretlen terepen. Ahogy haladunk előre az időben, ez az alapanyag egyre érdekesebbé válhat annak vonatkozásában, hogy az egyre kevesebb dolgot nélkülözni hajlandó ember hogyan kényszerül arra, hogy teljes mértékben rábízza magát a természetre. Jelenleg boncolt regényem, Tracey Garvis Graves – Kötelék nevet viselő olvasnivalója viszont inkább az emberi kapcsolatok alakulásának vonalát követi egy tinédzser fiú és egy nő főszereplésével.
Markus Zusak – A könyvtolvaj
Nem szép dolog, de van úgy, hogy egy hosszabb olvasmánynak nekiállás helyett fogom magam, leheveredek a kanapéra és inkább végignézem azt a másfél-két órát, mert érdekel annyira a története, hogy foglalkozzam vele, de annyira már nem kelti fel az érdeklődésemet, hogy el is olvassam. Így ültem neki A könyvtolvaj című műnek is, melyhez a filmről alkotott pozitív visszhang volt az, ami odavonzott a képernyő elé. Először el szerettem volna olvasni, de aztán inkább a könnyebb utat választottam, mivel az egyre duzzadó kíváncsiságommal nem bírtam kivárni, amíg átrágom magam rajta. Majd amikor két óra után véget ért a film, azonnal nyúltam is vissza a könyvhöz, mivel ennyi nem volt elég az amúgy pazar filmalkotásból. Bár nem vagyok nagy híve ennek a visszafelé történő procedúrának, ismét kivételt tettem és nekiültem Markus Zusak – A könyvtolvaj című művének.
Timur Vermes – Nézd, ki van itt
Sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, bár úton-útfélen dicséretbe botlottam vonatkozásában, azért valljuk be nem szívesen olvas az ember egy olyan diktátorról, mint amilyen Hitler is volt, hiába az állítólagos elismerés. Számomra még az is rátett egy lapátra, hogy féltem, a nagy humorkodás és szatíra jellege átesik a ló túloldalára, vagy másik eshetőségként előfordulhat, hogy éppen túlságosan kegyetlen és tömör lesz, beleszuszakolva és teletömve Hitler nézeteivel és gondolkodásmódjával, mely rányomja bélyegét a műre és elnyomja magát a cselekményt.
Aztán amikor rávettem magam és nekiálltam olvasni, szerencsére kellemeset csalódtam Timur Vermes – Nézd, ki van itt címet viselő munkájában, hiszen az előbb felsorolt aggályaimat – ha nem is maradéktalanul, de pont elégségesen – eloszlatta azzal, hogy azért többé-kevésbé egyensúlyban tartotta mind a humort, mind Hitler gondolatait és még egy derék történetet is sikerült kerekíteni belőle.
Jill Hathaway – Slide – Mások szemével
Töltelékkönyv – mostanság csak így nevezem azokat a regényeket, melyeket egy-egy terjedelmesebb és emésztendő/átgondolandó mű közé ékelek be. Amikor egy nagyobb lélegzetvételű történet elolvasásán vagyok túl, nem mindig szeretek egy újabb, vele azonos vagy legalábbis hasonló kaliberű, komolyabb odafigyelést igénylő példánynak nekivágni, hiszen még bőven van mit rágódni az előzőn is. Ekkor kerülnek elő a lazább, rövidebb és könnyen olvasható irományok, melyekkel úgyhogy „kiheverem” azt az élményt, melyet kaptam és mindezzel egyidejűleg felkészülök lelkileg a következő „megmérettetésre”. Kivételek természetesen mindig vannak, hiszen a kíváncsiság, mint tudjuk sokszor befolyásolja szokásainkat, de szerintem nagyon hasznos ez a metódus, nem terheli le annyira azokat a kis kattogó agykerekeket. :) Épp ezért választottam Jill Hathaway: Slide – Mások szemével című olvasmányát, egyfajta kikapcsolódás gyanánt.
Jonas Jonasson – Az analfabéta, aki tudott számolni
Amikor annak idején elolvastam Jonas Jonasson első könyvét, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című társadalmi-politikai szatírát (aminek tavaly kijött a filmes változata is, ha valaki /velem együtt/ lemaradt volna róla, bár sajnálatos módon nem hiszem, hogy annyira kapkodnának akár az USA földjén, akár hazánkban a svéd felvétel lefordításával), annyira egyedinek tartottam, hogy úgy véltem ilyen könyv biztos nem lesz több a regények repertoárja között.
Aztán napvilágra került új könyvének a címe; Az analfabéta, aki tudott számolni és ekkor mindössze arra gondoltam, hogy ilyen frappáns címek is csak Jonas fejéből tudnak kipattanni… de tulajdonképpen úgy elvonta ez a figyelmemet, hogy nem is gondoltam bele, vajon mi állhat emögött a cím mögött majd cselekményileg. Majd a művet ölbe véve kiderült számomra a nagy turpisság, hogy az elsőként bevált sémát egy az egyben úrjahasznosította és bevetette még egyszer. Micsoda pofátlanság! – gondoltam elsőre, de így a végére érve kijelenthetem: piszkosul jól megkomponálta megint.