Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!
Kiinduló pont ebben a világban a Nagy Nátha elnevezésű világméretű járvány (ez a megnevezés bevallom jobban megmosolyogtatott, mint amennyire komolynak lett szánva), melybe több, mint négyszázmillióan haltak bele. Azon “szerencsések”, akiket nem ölt meg a népességre különböző módon ható betegség, a harmadik stádium során felmerülő komplikációk következtében a perifériás idegrendszerük teljesen lebénult, ezzel “bezárva” az áldozatokat. A Haden-szindróma (ahogy ezt az állapotot hívják) kegyetlen: végig tudatodnál vagy, az elméd ép, ám a tested nem képes megmozdulni. De a tudománynak és technológiának hála kifejlesztették az agyba beültethető neurális hálót, mellyel szrípiókat (ha jobban tetszik androidokat) tudnak üzemeltetni, így gyakorlatilag ezeken keresztül élik meg mindennapjaikat, próbát téve rá, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba. Ebben a világban ismerjük meg Christ, a kezdő FBI ügynököt, aki munkája során egyből a mélyvízbe kerül egy rejtélyes gyilkosságnak köszönhetően, hamarosan pedig rájönnek, hogy a tét nem kicsi, az egész társadalomra hatással lehet, ha nem sikerül időben közrelépniük. TOVÁBB →
Az önbántalmazás még mindig komoly problémát jelent világszerte, nem csupán a fiatalok körében, de mégis ők azok, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, hiszen a felnőttkor küszöbén állva még keresik önmagukat, és nem biztos, hogy sikerül a megfelelő helyet elfoglalniuk a világban, ám a nagyobb baj akkor következik be, amikor nincs olyan kontroll, amely észhez térítse őket, vagy segítse boldogulásukat. Nem véletlen, hogy a társadalom is igyekszik kivenni ebből a problémából a részét, az már másik kérdés, hogy nem mindig úgy sül el, ahogy azt eredetileg elgondolták. Gondoljunk csak a Tizenhárom okom volt című regényre, illetve sorozatra, amely azt mutatja be, milyen okok vezettek ahhoz, hogy egy lány öngyilkosságot kövessen el. Néhány kanadai iskolában betiltásra került mindkét vállfaja a műnek, beszélgetni sem engedik a fiatalokat róla, hiszen drog, alkohol, dohányzás, nemi erőszak, öngyilkosság szerepel benne, minden olyan dolog, ami lehúz, romba dönt, amiknek nem szabadna szerepelni egy gyermek életében. Csak éppen azt nem látják be, hogy nem tabuvá kell tenni ezeket, hanem igenis foglalkozni velük, átbeszélni, átrágni ezeket, hogy megértsék, ezek miért rosszak és miért kell elkerülniük. Ezért úgy gondolom igenis szükség van ilyen könyvekre, filmekre, sorozatokra, amelyek felhívják a figyelmet a különféle problémákra, pláne akkor, ha megmutatja, igenis fel lehet a gödörből állni, még annak ellenére is, hogy a sebek sosem gyógyulnak be, mint ahogy ezt Kathleen Glasgow: Girl in Pieces – Lány, darabokban című regénye is teszi. 
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy novella rajongó. Szeretek elmélyedni egy-egy történetben, belesüllyedni a leírásokba, merengeni a történéseken. Egy novella esetében sokszor nincs erre lehetőség, csupán egy szeletet kapunk egy ötletből, tömören, röviden, velősen. Többször belefutottam már olyan esetbe, amikor olvastam ebben a műfajban, hogy mire belendült volna a cselekmény és felkeltette az érdeklődésemet, vége szakadt, én pedig ott maradtam kíváncsian. A hiba pedig nem feltétlen a történetben volt, egyszerűen ilyen a novella és ehhez bevallom, nagyon nehezen tudok alkalmazkodni. Veres Attila első regénye, az Odakint sötétebb hangulata, stílusa megalapozta számomra azt a bizalmat, hogy a többi irományát is a kezembe kell, hogy vegyem, ezért nagyon örültem, amikor újabb kötet megjelenését láttam. A borító szerelem volt első látásra, egyedül attól tartottam, hogy novellái nem elégítik ki a weird történetei iránti vágyakozásomat (hát, ennek a megfogalmazása is elég weird lett, hagyjuk is), de nem volt bennem kérdés, hogy elolvassam-e. Amikor a júniusi Book a Sloth Club dobozában megláttam a példányt, nem is bírtam magammal, egyből nekiültem olvasni és már az első novellájával rácáfolt az eddigi benyomásaimra a műfajt illetően.