Tulajdonképpen sosem foglalkoztatott, mi történik velünk a halálunk után, nem mondanám azt sem, hogy hinnék a reinkarnációban, nem is emiatt keltette fel az érdeklődésemet A felejtés ideje, maga az alaptörténete tett kíváncsivá. Egy négyéves kisfiú, aki állandóan haza szeretne menni, az anyukáját hiányolja, miközben az édesanyja ott van vele. Az igazi otthona kell neki, az ottani dolgaival, nem azok, amik jelenleg körülveszik. Ráadásul olyan dolgokat tud, amikkel az anyja sosem ismertette meg: kívülről fújja a gyíkok neveit, mesél a Harry Potterről, fegyverekről, arról, hogy víz alá nyomták a fejét, amíg már nem kapott levegőt.
Ehhez képest a regény úgy indul, hogy egy tengerparton vagyunk, ahol két ember megismerkedik egymással, jól érzik magukat, majd a következő fejezetben egy professzor párbeszédének leszünk tanúja, amit egy orvossal folytat, mégpedig a férfi betegségéről, az afáziáról, mely a kommunikációs képességek fokozatos zavarát és leépülését okozza a pácienseknél. A cselekmény ezek után viszont már szépen kikristályosodik, belecsöppenünk az anya (aki a tengerparti affér egyik résztvevője volt) és a fia, Noah életébe és hétköznapjaiba, melyet a fiú említett furcsaságai nehezítenek meg. Mellette pedig a professzor személye lesz az, aki azokat a gyerekeket kutatja, akik emlékeznek előző életükre. Az anya kétségbeesett próbálkozásában – hogy végére járjon fia betegségének – fordul a pszichiáterhez, a reinkarnációban, mint olyanban nem hisz, inkább egy tényleges diagnózist vár. Ahogy ezek a kezdetben teljesen különálló szálak összefutnak, majd egységet alkotnak, nekem nagyon szimpatikus volt, jó érzékkel írta meg a könyv szerzője, mikor és hogyan találkozzanak egymással a szereplők egy közös cél érdekében. TOVÁBB →
Voltatok már úgy egy könyvet illetően, hogy úgy gondoltátok: elérkeztetek egy-egy műfaj abszolút csúcsára, megtaláltátok Az igazit és innentől kezdve már kár is másnak nekiállni, mert jobb úgy sem lehet? Nos, Taylor Adams: No exit könyve váltotta ki ezt az érzést belőlem először, ezt a remekművét minden thriller rajongó kezébe adnám, hogy itt van, tessék, garantáltan nem fogod tudni letenni, a végén pedig az agyad is el fogod dobni. Kétszer.
Azt hiszem sikerült elkiabálnom azt az anno tett felelőtlen kijelentésemet, hogy könyvön nem lehet félni, bár ezt már azóta feszegette is néhány példány, de most, Sarah Waters: A kis idegen olvasása közben eljutottam arra a pontra, amikor is megkérdőjeleződött számomra, mi az isten nyiláért olvasok én horrort (jelen esetben kísértettörténetet), főként akkor, amikor éjszakába nyúlóan egyedül vagyok egy babával és egy nyámnyila kutyával. :D Komolyra fordítva a szót, ez a regény nagyon érdekes olvasásélményt jelentett, most nem csupán az ijesztegetéseire gondolok, hanem az egészre visszatekintve, ugyanakkor nem tudok elmenni amellett a tény mellett, milyen kis sunyi és alattomos módon hozta rám a frászt, melynek köszönhetően
Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!