Emberi történetek

Sokszor adódik úgy, hogy a valóság elől a fantázia világába menekülünk és a realitás talajától elmozdulva ássuk bele magunkat a különféle kitalált, elrugaszkodott történetekbe. Előszeretettel űzöm én is ezt, ám döntő többségben mégis azok az olvasmányok sorakoznak a polcaimon, amelyek úgymond hétköznapi emberekekkel esnek meg, hétköznapinak látszó közegben. Hol drámai, szomorú, hol félelmetes vagy kegyetlen, hol pedig vidám és megmosolyogtató közegben találkozhatunk a szereplőkkel (a romantikust most mellőzném ebből a felsorolásból, mivel nem túl gyakori az általam olvasott regények között), akik saját sorsukat alakítják, vagy sodródnak az események tengerében amolyan ‘veled is megtörténhet’ módra. Ezúttal három regényt mutatok be Nektek, melyek mindegyike páratlan a maga nemében és megérdemli a figyelmet.

Gavin Extence – Az univerzum és Alex Woods

covers_270814Alex Woods jól tudja, hogy nem éppen átlagosan kezdődött az élete. Azt is sejti, hogy egy érzékfeletti képességekkel megáldott leányanya, az édesanyja, nem teszi rokonszenvessé az iskola rémei előtt. Tudja továbbá, hogy az életben a legképtelenebb dolgok megtörténhetnek – a fejét elcsúfító forradás tanúskodik erről. Azt azonban ő sem látta előre, hogy a mogorva, megözvegyült remetével, Mr. Petersonnal való ismeretsége barátság lesz. Az idős férfi arra tanítja, hogy az életben egyetlen nagy dobásunk van, és hogy ezért jól, a lehető legjobban kell dönteni. Így hát, amikor a tizenhét éves Alexet Doverben megállítják a vámtisztviselők 113 gramm marihuánával a kocsija kesztyűtartójában, meg egy urnával az utasülésen, miközben az egész ország felbolydult miatta, halálosan biztos abban, hogy jól döntött.

Bár eleinte lassabban haladtam Alex történetével, később, ahogy egyre fogytak és fogytak az oldalak, fokozatosan szerettem bele a könyv bájosságába. A humort, a drámát és a kalandot nagyon jól egyensúlyozza az író, már az elején bedobva a az események közepébe, amikor is Alexet megállítják a vámtisztviselők és furábbnál furább dolgokat találnak nála. Majd visszarepülünk az időben, és a kezdetektől indulva meséli el nekünk, hogyan jutott idáig és mi miért van ott, ahol. Kezdetben maga az elbeszélés módja és a hangulat erősen emlékeztetett Forrest Gump történetére, ahogy a beteg kisfiú igyekszik túlélni a nagyvilágban, de szerencsére nem egy reinkarnációt és egy hasonló sztorit kaptam, hanem egy teljesen más irányt vett, szívmelengető cselekményt. TOVÁBB →

Bartis Attila – A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” 

(Kemény István)

covers_365310Kifejezetten örültem, hogy amikor kézbe vettem ezt a könyvet, nem emlékeztem pontosan a fülszöveges leírásra, mert így a könyv elolvasása után igencsak félrevezetett volna és még nagyobb lett volna a csalódás. Nem értem, az első mondat hogyan foglalhatja össze mindazt, amit a sorokat olvasva kaptam, mert határozottan nem ez volt az, ami eszembe jutott magáról az egész történet lényegéről. Na de kezdjük az elején.

Úgy érzem a magyar könyvek terén most már kell egyfajta egészséges elővigyázatosság a kiválasztás során, mert a magyar sorsok, magyar múlt vonatkozásában nagyon sok a depresszív hangnemű alkotás. Persze valamilyen szempontból érthető, de úgy érzem számomra ez nem mindig az, amit keresek egy ilyen műfajú regény vonatkozásában. Azt le kell szögeznem, hogy nagyon jól megírt drámai, melankóliával átitatott magyar regény is vált már kedvencemmé, de Bartis Attila – A vége című művét illetően, ha nem venném figyelembe magát a témát és a hangnemet, akkor sem lennék kibékülve vele.

TOVÁBB →

B. A. Paris – Zárt ajtók mögött

covers_385903Papír könyvek okozta lelki furdalásom okán az Anna világa befejezése után újra elővettem szeretett ebook olvasómat és nem is eresztettem el még a mai napig sem, sőt, egy ideig nem is tervezem, szinte folyamatosan pakolom rá az olvasnivalókat. Tulajdonképpen minimum 10 évre be tudnék raktározni regényekkel, de ennyire hosszú távra nyílván nem tervezem meg, mit fogok olvasni, úgyis ad hoc jelleggel választok könyveket az esetek 99,9 %-ában.

B. A. Paris első regénye, a Zárt ajtók mögött volt mostanság az egyik legjobban várt regény, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni pszicho-thriller kedvelőként. Kíváncsi voltam, hogy az általam elolvasott Téboly, a Holtodiglan és A lány a vonaton után milyen „elmebeteg” történetet lehet még elkövetni ebben a szellemben. Azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem csalódtam és szépen beállt a sorba az előbb felsorolt könyvek mögé, melyeket e témában érdemes elolvasni.

Mindenki ismer olyan párokat, mint Jack és Grace. Jack jóképű és gazdag, Grace bájos és elegáns. Kedveljük őket, még ha nem is áll szándékunkban.

És szeretnénk Grace-t jobban is megismerni.

Csakhogy ez nem is olyan egyszerű, ugyanis Jack és Grace elválaszthatatlanok.

Van, aki ezt igaz szerelemnek nevezné. Mások talán feltennék a kérdést, hogy Grace miért nem veszi fel soha a telefont. Vagy miért nem lehet vele beülni valahova egy kávéra, jóllehet nem dolgozik. És hogy marad olyan sovány, noha rafinált fogások sorát főzi? És vajon miért van rács az egyik hálószoba ablakon?

A 320 oldalas regény két idősíkon avat be bennünket egyrészt a házaspár életébe, másrészt megismerkedésük történetébe, ezzel is fokozva a feszültséget. Tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben, de azért még húzza az alkotó addig, ameddig csak lehetséges, hogy minél később jöjjön az a bizonyos bökkenő. Aminek nagyon örültem, az az, hogy a probléma előbukkanása után sem laposodik el a történet, fokozatosan hozza az izgalmas és letehetetlen formulát, nem laposodik el a történet és nem is ülepszik le, mindig történik valami. Ahogy pedig egyre mélyebben belelátunk a színfalak mögé, úgy lesz egyre brutálisabb és félelmetesebb az egész helyzet.

TOVÁBB →

Jostein Gaarder – Anna világa

covers_385114Klímaváltozás, globális felmelegedés. Két súlyos szó, melyekbe úton-útfélen belebotlunk, elszörnyedünk rajta, de aztán mégis kerülgetjük, mint a forró kását. Bár abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezek nagyon rossz dolgok és jó lenne odafigyelni, de ezt nyugtázva igazából éljük tovább mindennapjainkat, ahogy eddig is. (Kivéve, ha Trump oldalán állunk, aki szerint ilyen a világon nincs is.) Persze tisztelet a kivételnek, mint mindig, de általánosságban még mindig nem fordítunk elegendő figyelmet a problémára. Ezért jó dolog, amikor valaki veszi a fáradságot, hogy odadörgölje az orrunk alá: „Jó napot kívánok, globális felmelegedés történik. Most.” Még akkor is, ha nem sikerül tökéletesen a kidolgozása, mint ahogy Jostein Gaarder – Anna világa című regényénél is így esett. Nagyon fontos tanulsága van a könyvnek és nagyon ügyesen csempészi bele az író az okosságokat és a tényeket, csak épp maga a keret, az összefogó történet az, amivel hadilábon álltam.

„Alig néhány évvel ezelőtt jelentette ki valaki, hogy mi vagyunk az első nemzedék, amely hatással van a Föld klímájára, és ugyanakkor az utolsó nemzedék, amelyik még semmilyen árat nem kell, hogy fizessen ezért a hatásért. De ez már nem felel meg a valóságnak. Saját szememmel láttam, hogy milyen a klímaínség, személyes tapasztalataim vannak egy aszálykatasztrófáról, és csecsemők haltak meg a kezeim között… Ez annyira fáj, Anna! Mert nem a természet az, ami öl. Mi, emberek vagyunk a vétkesek.”

A tízéves Anna gyermeki lelkesedéssel van oda a természetért, főként így a téli időszakban, ám a változásokat ő is érzi: nincs az a megszokott hó mennyiség, csak a fagy, mely nagy hatással van az állatok világára.

„A felnőttek valami „globális felmelegedésről” sugdolóztak, meg „klímaváltozásról”, Anna fejébe pedig szöget ütöttek e furcsa szavak. Életében most először sejtette meg, hogy bajban van a világ.”

TOVÁBB →

A 2016-os évem könyvekben

Egészen könyvdúsra sikerült a 2016-os évem, összesen 39 könyvet sikerült elolvasnom és bármilyen hihetetlen, de ez az első év, amikor felborult a megszokott tendencia: több papírkönyvet (23) vettem a kezembe, mint amennyi ebookba (16) merültem. Ettől előtörő lelkiismeret-furdalásomat azon nyomban orvosoltam is az új évben és újra a Kindle-t vettem hű társammá, rápakolva megannyi könyvet, hogy helyrebillenjen az egyensúly. Igazából már kezdett is hiányozni, jó volt újra visszatérni hozzá.

fullsizerender-28Apropó, arról még nem is esett szó, hogy drága jó Kindle 5 olvasóm szülinapom alkalmából leváltásra került, mégpedig egy Voyage-ra – csak hogy márkahűek maradjunk -, amivel azóta is dúl a szerelem.

Nem hittem volna, hogy a háttérvilágítás ennyire kényelmes és praktikus funkció lesz (korábban úgy gondoltam, minek ez nekem), a gombok hiányát pedig már elég jól megszoktam. Ráadásul olyan pazar tokot kaptam hozzá, mellyel sokkal egyszerűbb tárolni, vinni, hozni, magamhoz ölelni, fogni és a többi.

Na de kanyarodjunk vissza 2016-hoz és a számokhoz. A 39 könyv, ha a Goodreads nem csal, összesen 12.902 oldal elolvasását jelentette (plusz-mínusz néhány oldal, mivel nem mindegyik könyvnek volt feltöltve a magyar verziója). A legrövidebb könyv Anna Maria Maki: Zárt helyek igézete volt, örültem is neki, hogy nem kellett több oldalon keresztül szenvednem rajta, a leghosszabb pedig, ha minden igaz Mark Elsberg: Black Out című regénye volt.

Az értékeléseim átlaga 4,1 volt, igazából a legrövidebb irománytól eltekintve nem lőttem mellé olyan hatalmasokat, kisebb-nagyobb csalódások akadtak, de semmi nagy lelki törés.

Nagy nehezen, de öszeszedtem a top 10 regényt, amely a legjobban elnyerte a tetszésemet és ha időmilliárdos lennék, újra elő is venném és még egyszer elolvasnám őket. Ennek hiányában marad a film változatok megtekintése, ha elkészítik őket, vagy ha sikerül hozzáférnem. TOVÁBB →

J. K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne – Harry ​Potter és az elátkozott gyermek

hp8

Jó ideje már, hogy egy könyvvel kapcsolatban kifejtettem a gondolataimat, így mi mással is térhetnék vissza a ringbe, mint egy olyan könyvvel, amely felkavarta az inkább már szunnyadó állapotban lévő Harry Potter világot, rendkívül vegyes érzelmekkel. Sokáig úgy gondoltam, hogy a könyvek adta varázslatot nem szeretném elrontani egy leírásoktól megfosztott, csak a lényegre és a párbeszédekre korlátozott színdarab szövegkönyvével. Dehát a kíváncsiságommal nem tudtam mit kezdeni, szóval beszereztem és pont úgy időzítettem, hogy karácsonykor kerüljön a kezembe, megadva a kellő feelinget (nem mellesleg a filmeket is a két ünnep közé terveztük be, így kiváló felvezetés lehet hozzájuk).

A nyolcadik történetnek beharangozott sztori tizenkilenc évvel később játszódik, amikor már mindenki családos, a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, a gyermekek pedig annak rendje és módja szerint felpattannak a Roxfort Expresszre. Bár Harry-ék legkisebb fia, Albus attól tart, hogy a Mardekárba fog kerülni – szégyent hozva ezzel a Potter névre -, de Harry igyekszik megnyugtatni, akkor sem lesz semmi gond. Végül a fiú félelme beigazolódik és abba a házba kerül. Innentől fogva pedig iskolatársai folyamatosan zúdítják rá, mennyire nem olyan, mint az apja, feszültséget generálva ezzel nem csak benne, hanem Harry és a fiú között is. Egyetlen barátja épp Draco fia, Scorpius lesz, akivel sikerül baljós események középpontjába csöppenniük.

covers_414158A mindössze 300 oldalas szövegkönyvnek nagyon hamar a végére lehet érni, így nincs idő elmerülni a varázslatban, épphogy elkezdődik, már véget is ér annak ellenére, hogy a cselekmény jó pár évet ölel fel. Értelemszerűen nagy elmélyülés sincs a karakterekben, a legalapvetőbb jellemzőket kapják, melyből minden további továbbgondolható.

Az alaptörténetet illetően szerintem nem kellett nagy agytrösznek lenni, hogy a konfliktus középpontjába Harry egyik gyermekét tegyék a három közül, aki számára a Potter névhez méltó viselkedés és megfelelési kényszer nagy terhet jelent és ennek köszönhetően szembeszáll apjával. Mint ahogy nem meglepő az sem, hogy ezek után csak azért is igyekszik mást csinálni, hogy bizonyítsa, ő egy egyedülálló, független emberi lény és nem valakinek a másolata, akinek ugyanúgy kell viselkednie, mint elődjének. TOVÁBB →