Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Rachel a harmicas éveiben járó, immár elvált nő, aki nem tud túljutni elveszített szerelmén és egyetlen vígaszt az alkoholban találja csak meg. A férje főhősünk gyakori részegsége miatt egy másik nő karjaiba pártol át a boldogság megtalálásához, ráadásul elég hamar születik gyermekük is, ami külön fájó pont Rachel számára, mivel próbálkozásuk ellenére nekik sosem adatott meg, hogy családdá gyarapodjanak. A válás után az ivászata csak rosszabbodik, a munkahelyén is megválnak tőle, hiszen munkaidő alatt sem tudja megállni, hogy ne juttasson szervezetébe némi alkoholt. Persze a lakótársa, akinél meghúzta magát mit sem tud erről, szégyenkezése miatt nem is avatja be ebbe az információba, így a megszokott módon tovább jár Londonba, csak épp csavargással telik ott töltött ideje. Egyik nap szokásos kémlelő hadjárata közben viszont olyan jelenet tanúja lesz, mely mindent megváltoztat és akaratlanul is az életük részévé válik. TOVÁBB →
Előző irományomban a szárnyaló kreativitásról ecseteltem Nektek egy remek példával alátámasztva, ezúttal viszont egy kicsit belemerülünk az ellenpélda mocsarába is, hiszen a kreativitás egy dolog, de ha nem párosul korrektül összehozott kivitelezéssel, az egész körülbelül mehet a levesbe. Lauren Beukes Zoo city című regényénél határozottan ez a helyzet áll fent, hiszen kitűnően prezentálja azt az esetet, amikor a kreativitás csírája ugyan jelen van, ám a megvalósítás már súlyosabb problémákba ütközik.
Az emberi kreativitás, mint tudjuk határtalan és megannyi könyv bebizonyította már, hogy vannak igen kiváló művelői, akiknek öröm olvasni a fejükből kipattant történeteket, világokat és annak szereplőit. Találkoztam már jópár érdekességekkel és meglepő agyszüleményekkel, de amit China Miéville angol író művelt a Kraken című regényében, az minden eddigit túlszárnyalt – többszörösen is.
Megannyi helyen tették már fel minden kérdések kérdését, a soha el nem döntött, nyitva hagyott és mindenkire saját magára rábízott, elgondolkoztató témakört: mi is az élet értelme? Nem véletlen, hogy nem született még egyetemes válasz rá, hiszen minden ember élete más és más, ennélfogva különböző értékrendek alapján élik mindennapjaikat és igyekeznek beteljesíteni azt, kihasználva minden pillanatát (vagy legalábbis törekedni rá).
A ’80-as évek mindenről szólt, csak éppen a visszafogottságról nem, már ami az öltözködést és a zenét illeti. Tomboltak a popslágerek az egyik oldalon, üvöltött a rock és a punk a másikon, mindkét nem előnyben részesítette a hosszú hajat – azon belül is az oroszlányhatású, feltuningolt változatot – és minél több színt, kiegészítőt aggattak magukra a fiatalok minél elnagyoltabb formákkal, annál divatosabbnak számított.
Az egész mindössze egy rajongói levéllel vette kezdetét: David Graham fogta magát és megcímezte élete első ilyen témájú küldeményét Elspeth Dunn költőnő számára, komolyabb választ nem remélve. Ám a nőtől hamar választ kap – az akkori viszonyokhoz képest, hiszen 1912-ben járunk -, így kezdetét veszi egy hosszú és tartalmas levelezgetés az ifjú egyetemista és a félreeső Skye-szigeten élő hölgy között.