Nem éppen egy szunnyadó álomból felébredés | The ​Black Aether: Ébredés

Amióta belekóstoltam a weird fiction műfajába, azóta áhítozom valami igazán ütős, bőr alá kúszó, gondolkodni is alig hagyó rettenetre, vagy különlegességre, ám a könyvpiac ezen szegmense igencsak keskeny, nem minden fán teremhet például egy-egy Veres Attila (hazai vizeken maradva), ezért is örültem az Ébredésnek. A hangulatosra sikerült borító nagy potenciált hordozott magában (szerintem az idei Agave kínálatban a legkreatívabb), de a fene se gondolta volna, hogy már az elején repedés keletkezik a lelkesedésemen a felvezetéssel, melyben hangsúlyozásra kerül, hogy azt azért tartsam szemmel, ez mégiscsak egy amatőr kiadvány, kéretik helyén kezelni.

★★★☆☆

Nos, kedves szerkesztő, semmi problémám a feltörekvő tehetségekkel, de egy ilyen bevezető után  csalódtam a hozzáállást illetően. Izgatottságot, kíváncsiságot vártam az előszótól, melynek végét annyira várom, hogy belekezdhessek a novellákba, de így hiába volt meg részemről a pozitivizmus, ahogy belemélyedtem a különféle történetekbe, akarva-akaratlanul is ez lebegett a szemem előtt. Nálam a visszájára fordult az egész, és végülis igen, a szerkesztő intelme valós problémává nőtte ki magát, a 14 novella közül egy kezemen meg tudom számolni, melyik hagyott egyáltalán nyomot bennem maga után. Kényelmes, bevett utat járt, titokzatosnak gondolt cselekmények, teljes keszekuszaságok érdekes kacskaringók helyett, megannyi történet nem találta meg a maga weird útját.

Kőszívemet hátrahagyva, azért akadtak kiemelkedőbb írások is, érdekes perspektívákat meglobogtatva:

  • A jövőnk a csillagokban – F. T. életmű-kiállítás
  • A-oldal harmadik szám
  • A kékcsengő legendája
  • Ébredés
  • Ghost Royale

Egyedül Veres Attila felől nem voltak kétségeim, az ő novellája hozta is a számomra előzetesen elképzelt színvonalat, noha jóval korábban rájöttem a turpisságra, mire megy ki a dolog, mégis az egyik legjobb volt, imádtam az egyes megfogalmazásait, rejtett utalásait.

„Nem figyelemhiányos vagyok, hanem igyekszem nem figyelni, mert ha figyelek, akkor azt látom, hogy itt vagyok, de minek, hogy a világ nem figyel oda sem rám, sem a barátaimra, mert túlságosan lefoglalja az, hogy tönkretegye az életünket. Mintha a világ tudná, hogy már rég elpusztult, és most csak arra várna, hogy ezt mindenki más is elfogadja. Igazából a régmúlt generációk azon dolgoztak, hogy mi legyünk az ő kísérteteik.“

Bár így legalább a legvége nem hagyott maga után kellemetlen szájízt, a címe ellenére hiányzott a mély álomból való felébredés, és valami különleges megtapasztalása, van még hova fejlődni (na és khm, egy utolsó morgolódás… nagyon hiányzott belőle az e-könyv!).

Nem jó, de nem is tragikus | Philip K. Dick: A ganümédeszi hatalomátvétel

★★★☆☆

Harmadik világháború utáni légkör, emberek elnyomása furcsa lények által, valamint az ellenállás megjelenése, aki felveszi a harcot az elnyomókkal szemben. Mondhatni A ganümédeszi hatalomátvétellel PKD hozza a szokásos, egyén és hatalom egymással való szembeállítása receptjét, na meg az elrugaszkodott, tudatmódosító szerek által vizionált cselekményt, ám itt van egy szerzőtárs, bizonyos Ray Nelson, aki egyfajta fékező funkcióként, kicsit finomított az események fonalán, hogy a sci-fi kedvelő olvasók számára befogadhatóbb példány legyen a Philip K. Dick repertoárban.

Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit könnyedebb, egy kicsit humorosabb a többi kisregényéhez képest, de azért egy elborult, LSD ihlette csatajelenetet csak sikerült belecsempészni, ahol egy pszichológiai fegyver által az ellenfélnek a másik fél látomásai elevenednek meg, így zajlik egy valkűrökkel, unikornisokkal, vámpírokkal, farkasemberrel, háztartási gépekkel vívott, meglehetősen furcsa harc.

A hozzáértők biztosan megtalálják benne a különféle kinyilatkoztatásokat és magvas gondolatokat, számomra egy érdekes elemekkel tarkított, ám közepesen elmesélt történet, ami – egy ideillő idézettel élve -, nem jó, de nem is tragikus.

Sci-fi, thriller, megváltozott körülmények

A borongós, hideg időjárás magával vonzza a baljósabb történetek felé fordulásom, legyen az horror, vagy thriller, bár előbbi esetben még viszonylag óvatos vagyok és elég sok felfedeznivaló vár rám. A thriller viszont régi nagy „szerelmem”, ha lehet így fogalmazni, ezért minden egyes, ebben a műfajban megírt könyvet régi ismerősként üdvözítek. A ködös őszi és téli időszakban sikerült egymás után zsinórban olyan thrillereket választanom, amelyek a sci-fi műfajhoz is kapcsolódnak, hol szorosabban, hol kicsit tágabb értelemben, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben összefoglalom őket, legfőképp azért, mert több hasonlóságot mutatnak egymással, mint gondoltam.

A három kiválasztott:

James Patterson – J. D. Barker: A zaj

Jeff VanderMeer: Kolibri szalamandra

Blake Crouch: Géncsapda

Kivétel nélkül olyan írók, akiknek a munkásságára különös figyelmet fordítok: Crouch minden eddigi magyarul megjelent regényét elolvastam eddig, VanderMeer-től egy híján szintén, J. D. Barker-nél már jobban megválogattam ugyan az olvasmányaimat, de eddig egyik sem okozott csalódást, sőt, inkább úgy fogalmaznék, a társszerzős könyvei keltettek bennem egyedül némi bizonytalanságot, ezzel szerettem volna most leszámolni.

TOVÁBB →

Mert valóság csak egy van – vagy mégsem? | Nikolasz Dimitrov: Valóságok ​dílere

Kóstolgatva a különféle sci-fi alzsánereket, a virtuális valóságot beemelő történetek, némi cyberpunk beütéssel egy nagyon különleges, de annál feelingesebb szelete ennek a tortának. Esetemben beletelt némi időbe, mire utat találtam ehhez az irányzathoz, emlékszem, az első Philip K. Dick élményem, az Álmodnak-e ​az androidok elektronikus bárányokkal? elolvasása során még csak derengett, mit is takar tulajdonképpen, majd nemrég, a Mátrix sorozat újranézése során érkezett el az áttörés, amikor is teljesen magával ragadott az az életérzés, ami a műfaji sajátosságból fakad. Ebben a nagy hévben olvastam már a Neuromancert, ami viszont sajnos kicsit visszahúzott a lelkesedésemből, ezért örültem, amikor nekiálltam Nikolasz Dimitrov: Valóságok dílere című regényének és felfedeztem, hogy tulajdonképpen mutat hasonló jegyeket az előbb említett művekkel, és ez az egész technológia uralta, sötét, mocskos világ valóban remek táptalajul szolgálhat egy érdekesnek tűnő alaphelyzethez, a kérdés már csupán az lesz, mihez kezd vele az író.

A helyszín Szingapúr, ahol a legkorszerűbb technológia hálózza be a mindennapokat, az emberek pedig igyekeznek minél jobban kiélvezni az életet, a szórakozás megannyi formájában, féktelen fogyasztással, hátrahagyva a régi erkölcsi rendet, a vallások pedig teljesen átértékelődnek. Igazi cyberpunk közeg tárul elénk, a maga modern, mégis sötét világával. A vagyonnal rendelkező elit ráadásul egy különleges digitális droggal spékeli meg a hétköznapjait, főszereplőnk, Zoltán feladata pedig az lesz, hogy beépüljön a vállalatba, amely ezt a drogot terjeszti, és kiderítse ennek az egész projektnek a lényegét.

TOVÁBB →

A cyberkultúra alfája és omegája, mondják | William Gibson: Neuromancer (Sprawl-trilógia 1.)

William Gibson nevével, illetve munkásságának egyik szeletével már találkoztam A periféria elolvasása kapcsán, ám akkor még gyanútlanul továbbtettem a regényt, és mintha mi sem történt volna, folytattam a könyvek fogyasztását, elkönyvelve, hogy ez bizony nem volt egy nekem való regény. Majd tavaly, a nagy Mátrix visszanézéseim közepette teljesen elkapott a cyberpunk szelleme, ezért habozás nélkül beszereztem Mr. Gibson klasszikus, látnoki trilógiáját, melynek első részét, a Neuromancert azonnal el is kezdtem, hiszen kíváncsi voltam, mi volt az a könyv, amelyből a Mátrix filmek is kinőtték magukat.

A ​kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején.

TOVÁBB →

Minden és semmi | Afonso Cruz: Virágok

Van, amikor egy könyv egyszerre ad mindent, ugyanakkor semmit sem. Furcsa ezt így leírni, de ez volt az első gondolatom, ami megfogalmazódott bennem Afonso Cruz: Virágok című művének elolvasása után. Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, tényleg igyekeztem, mert a sorok között, egyúttal a mögöttes tartalmat felfedezve tanúja voltam az író és maga az alkotás értékeinek, különlegességének, ám ez mégsem volt elég, ezúttal sajnos nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Na de először kezdjünk tiszta lappal.

Narrátorunk az a férfi (Kevin), aki elveszik a részletekben, minden apróságra és jelentéktelen dologra emlékszik, csak éppen a lényeget nem látja át. Vele szemben megismerjük az idős Ulme urat, aki egy műtét következtében elveszítette emlékeit, mintha fogták volna magukat és kihullottak volna gondolatai közül. Az egyik oldalon megadatik minden, mégsem tud vele birtokosa mit kezdeni, a másik oldalnak semmije sincs, holott ez minden vágya: emlékezni. Teljesen különböző emberek ők, akik megpróbálnak segíteni egymáson, de hogyan is tehetnék mindezt, ha még magukon sem tudnak? Együtt próbálják meg felderíteni az idős ember múltját, különböző ismerősök lesznek ebben segítségükre, “mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.” TOVÁBB →