Klímaváltozás, globális felmelegedés. Két súlyos szó, melyekbe úton-útfélen belebotlunk, elszörnyedünk rajta, de aztán mégis kerülgetjük, mint a forró kását. Bár abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezek nagyon rossz dolgok és jó lenne odafigyelni, de ezt nyugtázva igazából éljük tovább mindennapjainkat, ahogy eddig is. (Kivéve, ha Trump oldalán állunk, aki szerint ilyen a világon nincs is.) Persze tisztelet a kivételnek, mint mindig, de általánosságban még mindig nem fordítunk elegendő figyelmet a problémára. Ezért jó dolog, amikor valaki veszi a fáradságot, hogy odadörgölje az orrunk alá: „Jó napot kívánok, globális felmelegedés történik. Most.” Még akkor is, ha nem sikerül tökéletesen a kidolgozása, mint ahogy Jostein Gaarder – Anna világa című regényénél is így esett. Nagyon fontos tanulsága van a könyvnek és nagyon ügyesen csempészi bele az író az okosságokat és a tényeket, csak épp maga a keret, az összefogó történet az, amivel hadilábon álltam.
„Alig néhány évvel ezelőtt jelentette ki valaki, hogy mi vagyunk az első nemzedék, amely hatással van a Föld klímájára, és ugyanakkor az utolsó nemzedék, amelyik még semmilyen árat nem kell, hogy fizessen ezért a hatásért. De ez már nem felel meg a valóságnak. Saját szememmel láttam, hogy milyen a klímaínség, személyes tapasztalataim vannak egy aszálykatasztrófáról, és csecsemők haltak meg a kezeim között… Ez annyira fáj, Anna! Mert nem a természet az, ami öl. Mi, emberek vagyunk a vétkesek.”
A tízéves Anna gyermeki lelkesedéssel van oda a természetért, főként így a téli időszakban, ám a változásokat ő is érzi: nincs az a megszokott hó mennyiség, csak a fagy, mely nagy hatással van az állatok világára.
„A felnőttek valami „globális felmelegedésről” sugdolóztak, meg „klímaváltozásról”, Anna fejébe pedig szöget ütöttek e furcsa szavak. Életében most először sejtette meg, hogy bajban van a világ.”
Szeghalmi Lőrincz orvosdoktor nevével feltüntetett, a Levelek az árnyékvilágból címet viselő levélregényt kézbe vevén egy érdekes témakör látszatát keltette, ahogy az 1840-es évek orvostudományába való beavatáson túl egy természetfeletti erőkkel átitatott világba való betekintés ígéretével kecsegtetett, ezáltal még érdekesebbé téve számomra a művet és eme módon sikeresen el is érte, hogy megszerzése után egyből nekiálljak. Már az első soraiban érződött a reformkor régies szóhasználatával és ezzel együtt a múltba történő visszarepítéssel való próbálkozás, mely igen jelesen helyt állt eme kifejezésekkel és szófordulatokkal. A korkép tehát tökéletesen felvázolt, melyben maga Szeghalmi Lőrincz doktor úr avat be bennünket egy általunk ismeretlen levelezőtársnak címzett leveleken keresztül Ung vármegyében megesett különös esetekről és eseményekről.
Az álmatlanság gyakorlatilag mindenki életében felbukkan egy stresszesebb nap/hét okán; egy nyugodni nem hagyó gondolat miatt; az időjárás változásának köszönhetően, esetleg egy nehezebb étel elfogyasztása végett. Ha azonban nem csak átmeneti, hanem tartós állapot következik be, az egyik legalattomosabban romboló probléma kerekedhet belőle.
Történelem iránt érdeklődő emberként úgy gondolom, az egyik leghálásabb téma, melybe bele lehet kezdeni, mert mindig értesülünk olyan új érdekességről, melyet a többi alkotás vagy nem tartalmazott, vagy esetleg új dimenzióba emeli, ezzel is bővítve tudásunkat, de sajnos azért itt is akadnak kivételek – nem minden műnél mondható el, hogy eléri a kívánt hatást. Szegény Louisa Young is beleesett abba a hibába a Drágám, tudatom veled… című regényével, hogy túl sokat akart, csak épp tehetsége nem volt hozzá, hogy kivirágoztassa.
Amikor emberi kapcsolatokról szóló regényeket olvasunk, a legnagyobb hányadukban női karakterek által kerülnek bemutatásra – elég csak a romantikus könyvek példáinál maradnunk -, hol intenzívebb érzelmek, hol kissé tárgyilagosabb formák által, műfajtól függő relevanciával (jobb esetben). Gondolom, nem kell senkinek bemutatni milyen jegyek ismeretesek ezen a téren, emiatt azonban meg is van a hátulütőjük: nehéz már valami forradalmian újat hozni, legfeljebb az írói stílus és a közeg az, amivel játszani lehet és egyedivé teheti, hiszen a karakterek lélekvilágát majdhogynem kívülről fújjuk már.
Amikor egy író megír egy közel tökéletes könyvet egy sorozat első köteteként, elég nehéz feladat lehet a következő darabnál megmutatni, hogy igenis tudja azt a színvonalat hozni, esetleg még túl is szárnyalni, melyet már egyszer megmutatott nekünk, olvasóközönségnek. Rengeteg esetben ez működik is, példának okáért egy új világrend életre keltésekor a következő részben lehet még jobban elmélyíteni azt, továbbra is fenntartva az érdeklődést és a figyelmet. Ebben az esetben, ha jól van megírva a mű, már ezzel sikereket és megelégedettséget érhet el, pláne ha még karakterfejlődést is beletesz, akkor aztán teljes az extázis és a boldogság. Valós, emberi történetek esetében már ugyanez a feladat sokkal nehezebb, hiszen nincs olyan „elterelő” közeg, mellyel ha nem is sikerül a szereplőket jól továbbformàlni, még mindig mankót jelentene. Itt kőkeményen a karaktereken áll vagy bukik minden, így ha először ellövöd a legjobb formát, szinte biztos, hogy nem fogsz a soron következőben túlteljesíteni és csupán egy hálátlan jó-jó, de minek kategóriába csöppensz az amúgy kitűnőnek megálmodott koncepciódban. Na valahogy így éreztem magam, amikor letettem Rebecca Donovan Csak lélegezz! sorozatának második kötetét, a Visszafojtott lélegzet címet kapó regényét, hiszen az első darabja, az Elakadó lélegzet 10/10 volt, annak is a legteteje. Őszintén szólva írtó kíváncsi voltam ezután a sokkoló kötet után mit tartogat még az alkotó számunkra, de ahogy balsejtelmem beigazolódott; semmi olyat, amely érdemleges maradna az első után.