Ne szólj szám, nem fáj fejem | Christina Dalcher: Vox

A disztópia és a női szerepek című blogbejegyzésemben boncolgattam már azokat a történeteket, amelyek egy elképzelt társadalmat mutatnak be, központba helyezve a nőket, hol a kirekesztettség miatt, hol pedig azért, mert ők válnak a hatalommá. Amikor először megláttam Christina Dalcher könyvét, a Voxot, tudtam, hogy ez is ezen disztópikus könyvek táborát fogja erősíteni, méghozzá a nők, mint elnyomottak vonalán. Az alaphelyzet nagyon érdekes: a nők szavainak számát korlátozzák, és ezzel próbálják meg visszaszorítani őket azzal a nem titkolt céllal, hogy fokozatosan vonuljanak ki a társadalmi részvételből és kerüljenek a teljes uralom alá. Nos igen, nem egy biztató kezdet. De vajon tud-e újat hozni a repertoárba? Szerintem igen, meg is mutatom, hogy miért.

Mondanom sem kell, hogy amikor először szemeztem a könyvvel, kíváncsian vártam a magyar fordítást, reménykedve benne, hogy ez mielőbb bekövetkezik. Amikor aztán megláttam a szent megjelenési dátumot, repültem is az előrendelés gombra. Igen ám, de a várva-várt öröm e-mail csak nem akart megérkezni, a megjelenési dátum pedig, mint a rétegtészta nyúlt az idők végezetéig, mígnem másfél év csúszással e-könyv formában elérhetővé vált (a bejegyzés írásakor sem látok még papírkönyveket tolongani, úgy sejtem, ennek kiadására még mindig nem került sor, de javítsatok ki, ha tévedek.). Egy huszárvágással lemondtam az előrendelésemet, hogy végre ennyi idő várakozás után végre belevethessem magam, ezért említenem sem kell szerintem, mekkora elvárással tettem mindezt.

TOVÁBB →

A magára maradt ország disztópiája | Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget

Izland mindig is egy csoda helyként él a képzeletemben, ahogy a megannyi gyönyörű, ott készített tájképet és az ottani helyeket nézem. Persze ez az idilli kép, amit magamban kialakítottam róla, biztos, hogy jóval árnyaltabb ennél, ezért is szeretek olyan olvasmányokat választani, amelyben ez az ország a cselekmény helyszíne, hiszen ez önmagában meghatározza az alaphangulatot, valahogy borongósabbá, melankolikusabbá válik tőle az egész regény (legalábbis, amelyekkel eddig találkoztam, ott ezt figyeltem meg). Ezt Sigríður Hagalín Björnsdóttir írónőtől A sziget is tovább erősíti, amely azt mutatja be, mi történik az országgal, ha megszűnik a kapcsolata a külvilággal.

Izlandon mindenki éli a maga életét, ki-ki elvan a saját kis burkában, hétköznapijaiban a kisebb-nagyobb problémáival, egészen addig, amíg egyik pillanatról a másikra kiderül: elveszítette az ország mindenfajta kapcsolatát a határon túllal. Sem a telefon, sem az internet nem működik, egyedül az ország falain belül tud egymással kommunikálni a lakosság. Az így kialakult helyzetet több ember szemszögéből követhetjük nyomon, pl. egy újságíró szemszögéből, de a politikai vonal is beleszövődik és a hatalom átformálódásának is tanúi lehetünk. De nem csupán hivatali személyek, hanem a hétköznap embere is megjelenik és az is kiderül, a családokra milyen hatással lesz egy ilyen változás, ezáltal változatos és komplex képet kaphatunk arról, hogyan alakul át az egész ország a magára maradás után.

TOVÁBB →

Igazán sokrétű regény | Jussi Valtonen: Nem ​tudják, mit cselekszenek

Van egyfajta bája annak, amikor először kerül az ember kezébe a kinézett könyv fizikai valójában, főként akkor, ha előtte csak az online borítóképpel tudott szemezni.

Szinte kivétel nélkül az interneten keresztül szerzem be a könyveimet, könyvesboltba maximum akkor látogatok el, ha egy rendelésemet veszem magamhoz. Ilyenkor jólesik megnézni pár kívánságlistás regényt, hogy is fest ténylegesen, milyen a tapintása, az oldalainak illata, milyen kézben tartani.

Jussi Valtonen regénye, a Nem tudják, mit cselekszenek is egyfajta zsákbamacskaként érkezett hozzám, ezzel a könyvvel még nem szemeztem a boltok polcain, meg is lepődtem, mennyire termetes példány a sztenderd méretűekhez képest. Ám amikor elkezdtem olvasni, rögtön megértettem, mire fel ez a terjedelem: az író semmit sem szeretne elkapkodni, minden mondandójához gondosan felépíti a közeget, ezzel maga a történet is nagyívű, sokrétű, mely olyan komoly és aktuális kérdésekkel foglalkozik, mint például a környezetvédelem, bevándorlás, de az emberi kapcsolatok bonyolultsága sem hiányozhat.

TOVÁBB →

A disztópia és a női szerepek

A kedvenc témám regények vonatkozásában a disztópia, vagyis egy negatív, (egyelőre) elképzelt jövőkép, melyek nagyon érdekes, de egyben ijesztő közegeket, társadalmakat festenek le. Ha meglátom ezt a címkét egy-egy mű vonatkozásában, máris többet szeretnék tudni az adott könyvről, vagy legszívesebben már olvasnám is, ebben a kategóriában még a young adult sem akkora akadály, fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte szó szerint éhezem ezek után a különleges világok után. Nem tudom már, mi volt az a pont, ahol ez a szerelem kialakult, de az évek folyamán töretlen lelkesedéssel vetem bele magam mindenféle ehhez kapcsolódó tartalomba, legyen szó akár klasszikusról, akár friss megjelenésről. Szerencsére mindkét vonalon el vagyok látva utánpótlással, így nincs okom panaszra, ezért is választottam nem csupán egy, hanem jelen esetben három disztópikus regényt ennek a bejegyzésnek az alapjául, a női szerepekhez kapcsolódva. 

Nyugi, nem fogok nagy feminista szónoklatokat kanyarítani ezen irományon belül, egyrészt egyáltalán nem vallom magam annak, másrészt megmondó ember sem szeretnék lenni, csupán azért választottam a nők köré font  disztópiákat, mert az elmúlt időszakban több ilyen könyv is akadt a kezembe. Kezdve Jennie Melamed: Lányok csöndje című nyomasztó, felkavaró regényével, ahol a lányok teljes elnyomás alatt tengetik életüket, a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányával. A másik végletet Naomi Aldermantől A hatalom képviselte, melyben a nők különleges erőre tesznek szert és a férfiak kezéből szépen kicsúszik az irányítás. Valahol pedig középtájt helyezkedik el legutóbbi olvasmányom, Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, amelynél már komplexebb társadalom alakul ki, ám a termékeny nők számára nem sok szabadsággal kecsegtet ez a berendezkedés. Nézzük őket kicsit részletesebben:

TOVÁBB →

Krimi egy érdekes és ijesztő jövőbe ágyazva | John Scalzi: Bezárt elmék (Bezárt elmék sorozat 1.)

Éppen nagy ismerkedésben vagyok Philip K. Dick könyveivel – ezekről majd részletesebben később -, melyekről egy podcast-ben is szó esett, nem túl pozitív kicsengéssel, akkor az egyik beszélő inkább azt javasolta, olvassanak az emberek Scalzit, mert az sokkal jobb. Bevallom nekem eddig amennyit megismertem Mr. Dick munkásságából, arra nem lehet különösebben panaszom, de persze fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mit tudhat akkor John Scalzi. A Bezárt elmék című sci-fi műve (súrolva a disztópia mellékágát is, amit annyira imádok) pont parlagon hevert, így hát elővettem és elkezdtem olvasni, mire fel volt ez a kinyilatkoztatás. Abban igazat kell adnom, hogy jóval olvasmányosabb és kidolgozottabb a másik író műveinél, de teljesen más stílusuk miatt inkább azt tanácsolnám: olvassatok mindkét szerzőtől, mert zseniális ötletek pattantak ki a fejükből!

Kiinduló pont ebben a világban a Nagy Nátha elnevezésű világméretű járvány (ez a megnevezés bevallom jobban megmosolyogtatott, mint amennyire komolynak lett szánva), melybe több, mint négyszázmillióan haltak bele. Azon “szerencsések”, akiket nem ölt meg a népességre különböző módon ható betegség, a harmadik stádium során felmerülő komplikációk következtében a perifériás idegrendszerük teljesen lebénult, ezzel “bezárva” az áldozatokat. A Haden-szindróma (ahogy ezt az állapotot hívják) kegyetlen: végig tudatodnál vagy, az elméd ép, ám a tested nem képes megmozdulni. De a tudománynak és technológiának hála kifejlesztették az agyba beültethető neurális hálót, mellyel szrípiókat (ha jobban tetszik androidokat) tudnak üzemeltetni, így gyakorlatilag ezeken keresztül élik meg mindennapjaikat, próbát téve rá, hogy visszaintegrálódjanak a társadalomba. Ebben a világban ismerjük meg Christ, a kezdő FBI ügynököt, aki munkája során egyből a mélyvízbe kerül egy rejtélyes gyilkosságnak köszönhetően, hamarosan pedig rájönnek, hogy a tét nem kicsi, az egész társadalomra hatással lehet, ha nem sikerül időben közrelépniük. TOVÁBB →

Szerelem egy párkapcsolat nélküli politikai rendszerben | Constantinus A. P. – 2221

Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.

2221-et írunk, a Matriarchátus elnevezésű társadalmi forma uralkodik Európában különféle szövetségekben, melynek köszönhetően a megcsappant lakosság új erőre kapott és mondhatni virágzik a népességnövekedés. Lényege egyfajta szexuális szabadosság: a férfiak és nők nem élnek párkapcsolatban, a társadalom számára az utódok gondozása a legfontosabb. Nincsenek kötöttségek, nincs kérdőrevonás, nincs féltékenység, nincs felelősség, nincs közös gyermeknevelés, helyette a rendszer tartja el a népet, így nincs is más dolguk az embereknek a munkán kívül, mint a szórakozás és az ismerkedés, cserébe azért természetesen van néhány szabály, amit be kell tartani.

Ebben a berendezkedésben ismerjük meg Ryant, aki hithű ehhez a rendszerhez, igazi mintapolgárként éli életét egészen addig, amíg a kevés megmaradt és lenézett „párosoktól” (akik még mindig a hagyományos párkapcsolatban élnek) meg nem ismer egy nőt, Irinát, aki felkelti érdeklődését. Ki-ki a maga rendszere mellett áll teljes vállszélességgel, de vajon melyikük lesz az, aki enged a másik javára? TOVÁBB →