Címke/disztópia

Szerző: Mona

Jó anyának lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés | Jessamine Chan: Jó ​anyák iskolája

Vezetés közben egyszer csak megcsörren a mobilod, majd amikor felveszed, a rendőrség közli, náluk van a kislányod. Felhívod az apját, közlöd a tényt, majd emlékeztetve magad, hogy lélegezz, ne ess kétségbe, utad a rendőrséghez vezet.
Két és fél órára egyedül hagytad a lakásban, tudod, hogy elszúrtad, a fáradtság, a kialvatlanság nem mentség, mint ahogy az sem, hogy csupán egy kis térre volt szükséged a végeláthatatlan mókuskerékből, amiről persze a rendőrségnek, a kirendelt szociális munkásnak nem teszel említést.
Az eljárás levezényléséig a felügyeleti jog a volt férjedhez, az apához kerül. Innentől rajtad áll, hogy bizonyítsd, igenis jó édesanya vagy, aki képes és tud gondoskodni a gyermekéről, gondolataidban pedig sorolod, miket mondasz majd a hivatali kirendelteknek, a vizsgálatokat lefolytatóknak, netalán, ha terápiákra szükséges járnod.
Az állam által kirendelt két férfi becsenget hozzád.
– „Fel kell szerelnünk néhány kamerát, asszonyom. – Átnyújtja az aláírandó dokumentumokat.
– Ez most lakásellenőrzés?
– Már máshogy csináljuk a dolgokat.“
A lakásodat, a fürdőszoba kivételével bekamerázzák, minden holmit átforgatnak, mindenhová benéznek, innentől idegennek érzed magad a saját otthonodban.
A módszer megváltozott, a rendszer átalakult, a fejedben pedig egyre inkább ott motoszkál a kérdés: ugye tudsz olyan jó anya lenni, hogy visszakapd a saját lányodat?

Ez aztán egy ízig-vérig KULT könyv lett!

TOVÁBB →
Szerző: Mona

A disztópikus jövő közelebb van, mint gondolnánk – Octavia E. Butler Földmag-duológiájáról

A klímaváltozás korában, amikor az emberiség egyértelműen elveszítette önmagát, és önmagába vetett hitét, az emberek szenvednek. Járványok, háborúk, vízhiány taszítja a népet a pusztulásba, akik pedig túlélik, nem csupán ezek következményeit nyögik, de saját embertársaikkal szemben is meg kell védeniük magukat.

Ebbe az embertelen, disztópikus környezetbe kalauzol bennünket Octavia E. Butler Földmag-duológiája, mely mind a témakörét, mind pedig a mondanivalóját illetően olyan gazdag és fontos könyv a klasszikusok között, amely manapság elég ritkaságszámba megy. Első részében, A magvető példázatában főhősünk, Lauren Olamina, illetve társai próbálnak túlélni, és fosztogatók, gyilkosok között igyekeznek megmaradni embernek, és találni egy olyan helyet, ahol biztonsággal letelepedhetnek. Útja során megfogalmazódik benne egy új hitvilág, a Földmag ideológiája, amely szerinte a változást hozhatja, illetve az emberiségnek a túlélést jelentheti. Míg az első rész önmaga, illetve otthonának megtalálásával foglalkozik, a második rész, A talentumok példázata egyrészt a főszereplő rögös útját folytatja, de mellette jobban belelátunk a társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő Kalifornia politikai helyzetébe, történéseibe.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Töretlen rajongással | Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kedves Mr. Ishiguro!

Annak idején gyanútlanul vetettem bele magam a munkásságába, gondolván, egy lesz a sok közül, amelyet egyszer elolvasok, tetszik, majd jöhet a következő regény, mintha mi sem történt volna. De már akkor éreztem, miközben haladtam a történettel, “ebben az íróban van valami!”, ahogy egy hozzám nem annyira közel álló alaptörténeten néhány fejezet után szinte csüngtem, és ha abba kellett hagynom az olvasást, mindig vártam azt a pillanatot, amikor újra elmerülhetek benne.

A másodikként választott regénnyel már hazai pályán mozogtam, igazi sci-fi háttérbe ágyazott szépirodalommal, így egyáltalán nem lepődtem meg, mennyire lenyűgözött ismét a stílusa: a leírások, gondolatok, tulajdonképpen minden egyes mondata, így mondható, hogy két elolvasott műve után ki is alakult a rajongásom a történetei iránt. Korai? Lehet, de úgy éreztem, innen nem lehet veszíteni.

El is érkeztünk a jelenhez, amikor ismét kezembe vettem egy művét, méghozzá a Ne engedj el… vált a kiválasztottá, amellyel szemeztem ugyan egy ideje, de az igazi indíttatás egy kihívás egyik kritériumának teljesítése volt. Most már utálom, hogy ennyi ideig hagytam olvasatlanul a polcomon, és nem haladtam tovább egy negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal, és így tovább.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Elgondolkodtató, ijesztő, mégis zseniális | Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

Van az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és miután becsuktad, aznap, majd a rákövetkező nap, de még akár egy hét múlva is körülötte járnak a gondolataid, amolyan igazi máslaposság érzéssel. Számomra ezt jelentette Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem című könyve, amely igazi komfortolvasmánynak indult, majd hatalmas kedvenc lett belőle, és el sem tudom mondani, mennyire örülök egy ilyen regénynek, mert nagyon ritka mostanság nálam mindez.

A történet szerint 40 nő él börtönbe zárva, egy pincében, néhány őr felügyelete alatt, ahol sem napfény nem jár, sem ők nem hagyhatják el a rácsokkal elzárt területet. Nem tudni, hogyan kerültek oda, de azt sem, miért vannak ott. Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, de a rács szerencsére nyitva marad, így kiszabadulnak és útra kelhetnek, hogy kiderüljön: hol vannak, miért zárták be őket, valamint civilizációt keressenek.

Egy fiatal lány szemszögéből olvashatjuk a cselekményt, akinek nincs kinti emléke, így jóval másabb szempontból közelít meg mindent, hiszen ami másoknak akkora hiányt vagy problémát jelent, számára megfoghatatlan, vagy teljesen ismeretlen. Egyszerre érdekes látni, mit hogyan fogad, hogyan viszonyul egyes dolgokhoz, illetve az is rendkívül érdekfeszítő lesz, ahogy – mesélve az eseményeket – együtt fedezzük fel vele azt az ismeretlent, amely a rácsokon kívül fogadja őt.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Amikor a posztapokaliptikus műfaj találkozik a Piroskával és a farkassal | Christina Henry: Piros

Gyengéim a mese-adaptációk, akár klasszikus, akár népmeséről legyen is szó, pláne, ha baljósabb, sötétebb hangulattal élesztik fel és nyúlnak hozzá az eredeti történethez, az pedig csak hab a tortán, ha mindezt a sci-fi vagy a disztópia közegébe elhelyezve teszik. Már amikor eredeti nyelven megjelent, akkor szemeztem Christina Henry regényével – amely a Piroska és a farkast bolygatja meg és gondolja újra -, így nagyon örültem neki, hogy érkezik magyarul is, Piros címmel, hiszen pont egy ilyet történet a kedvencem: posztapokaliptikus, sci-fivel átitatott, kellőképpen horrorisztikus, így jó esély volt rá, hogy nem fogja az írónő elfinomkodni a cselekményt és egy izgalmas adaptációt kaphatunk.

Az alaptörténet szerint van nekünk egy Piros névre hallgató, piros kapucnis lány, aki próbál túlélni a világban, miután egy járvány miatt a lakosság megtizedelődött, a hatóság pedig igyekszik karanténtáborokba zsúfolni a megmaradt egyéneket. Célja, hogy árkon-bokron átvágva eljusson a nagymamájához, mivel úgy gondolja, eléggé szegregált helyen lakik ahhoz, hogy megmeneküljön attól a káosztól és pusztulástól, amely általánosan jellemző a településeken, és ez lehet az egyetlen esélye arra, hogy viszonylag normális életet élhessen.

TOVÁBB →
Szerző: Mona

Szépirodalmi cli-fi (még) egy utolsó vándorlásról | Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás

Ugyan már elég korán születtek olyan regények, amelyek az éghajlati viszonyok megváltozásával foglalkoznak, vagy erre építik fel cselekményüket, maga a cli-fi műfaji elnevezés (teljes nevén climate fiction, szerintem ne akarjátok lefordítani, mert elég bugyután hangzik :)) a 21. század terméke, mondhatni a klímaváltozás irodalmi nyelvre történő lefordítása. Nagyon szoros a kapcsolat a sci-fi és a cli-fi között, tekinthetőek testvérműfajoknak is, csak a cli-fi központi témája specifikusabb, az időjárás megváltozásával kapcsolatos, és az ezek okozta politikai, gazdasági, társadalmi problémákat boncolgatja, illetve táptalajul szolgál történetek elmeséléséhez. Annyi bizonyos, hogy a mai magyar piacon megtalálható, még nem túl bővelkedő kínálat rohamosan növekedni fog az évek során, hiszen a klímaváltozás tanúi vagyunk, ezért kihatással van nem csupán az életünkre, de a képzelőerőnkre is.

Nálam most reneszánszát éli a sci-fi, ezért biztos voltam benne, hogy előbb, vagy utóbb belebotlok cli-fi-nak kikiáltott regénybe is (ugyan korábban is olvastam már, ám akkor még egyáltalán nem kapott ilyen címkét), ez most Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás című könyvénél következett be. Vannak azok a könyvek, amelyeknél már az első sortól kezdve tudod, hogy ez a te könyved lesz. Nos, ennél a regénynél is ez történt, teljesen magával ragadott az a borongós, baljós hangulat, amelyet megüt, majd aztán végigkíséri vele Franny történetét.

TOVÁBB →