Gondolom mindenkinek van olyan útvonala, melynél majdhogynem kívülről fújja a házak sorrendjeit azok tulajdonságaival, sajátossággaival együtt, mintha csak régi ismerősként köszöntené őket egy nap kezdetekor, vagy éppen azt túlélvén hazafelé tartva. Vonatozás közben nem egyszer fordul velem is elő, hogy egy gyakrabban látott útvonal környezetét figyelemmel kísérem annak ellenére, hogy már megannyiszor láttam. Persze egyfajta támpontként is szolgál mindez, de amilyen hosszú útjaink szoktak lenni két település között, már puszta időtöltésnek is megteszi egy idő után, amikor már kiolvastuk, vagy kibeszéltük magunkat és a hátralévő távot valamivel ki kell tölteni. Paula Hawkins könyve, A lány a vonaton is erre alapozva kezdi meg történetét: Rachel mindennapos vonatozásai során már kívülről fúj mindent, amely mellett a masina elhalad, de ezen továbbmenvén még az egyik ház naponta látott lakói köré is sző egy kitalált életet kitalált nevekkel és jellemzőkkel. Így születik meg Jess és Jason, az idilli szerelmespár, akiknek egyik, vagy épp mindkét tagja mintha csak a teraszukon várnák, hogy Rachel elhaladjon mellettük. Igazi művészlelkeknek állítja be őket kinézetük és néhány másodperces jeleneteik alapján, noha a valóság egészen messze áll ettől és ezt főszereplőnk is jól tudja. De ki ne szeretne ábrándozni, miközben a saját élete romokban hever?
Rachel a harmicas éveiben járó, immár elvált nő, aki nem tud túljutni elveszített szerelmén és egyetlen vígaszt az alkoholban találja csak meg. A férje főhősünk gyakori részegsége miatt egy másik nő karjaiba pártol át a boldogság megtalálásához, ráadásul elég hamar születik gyermekük is, ami külön fájó pont Rachel számára, mivel próbálkozásuk ellenére nekik sosem adatott meg, hogy családdá gyarapodjanak. A válás után az ivászata csak rosszabbodik, a munkahelyén is megválnak tőle, hiszen munkaidő alatt sem tudja megállni, hogy ne juttasson szervezetébe némi alkoholt. Persze a lakótársa, akinél meghúzta magát mit sem tud erről, szégyenkezése miatt nem is avatja be ebbe az információba, így a megszokott módon tovább jár Londonba, csak épp csavargással telik ott töltött ideje. Egyik nap szokásos kémlelő hadjárata közben viszont olyan jelenet tanúja lesz, mely mindent megváltoztat és akaratlanul is az életük részévé válik. TOVÁBB →
Az írói álnév az irodalom kezdetétől létező fogalom, gondoljunk csak a történelem órán megismert/említett megannyi Anonymus nevet viselő alakra a középkorból, amikor is a névnek, mint olyannak még nem tulajdonítottak akkora jelentőséget (ráadásul akkor egy mű több személyhez is volt köthető), mint a későbbiek folyamán. A választása mellett ugyanakkor számtalan ok húzódhat: akár a művészet koncepciójaként is felfogható, de társadalmi, politikai okok mellett marketing fogásként, a magánélet megvédéseként, vagy egyszerűen valami új kipróbálása gyanánt is alkalmazni szokták. Kitűnő példa az írói álnévre Stephen King fia, aki a Joe Hill nevet választotta, hogy nevéről ne asszociáljanak egyből a világhírű papára és ne csak azért vegyék meg, hanem ő maga mutassa meg, hogy méltó a sikerre. Az persze már más kérdés, hogy ebben az információdús világban ilyen dolgok secperc alatt felszínre kerülnek.
Az ügyvédek és ügyészek köré szőtt, tárgyalóterembe koncentrálódott történetek azok, amelyeket mindig nagy érdeklődéssel figyelek, hiszen itt aztán lehet csűrni-csavarni az emberi sorsokat, illetve az emberi fantáziát – vagy épp a meglepő igaz hátteret – felhasználva sorsdöntő fordulatokkal teletűzdelni a cselekményt, mely emberi életeket ment meg és tesz tönkre, sokszor a várttal ellentétes, meglepő végkifejleteket kiváltva. Pár ilyen történetnek lehettem már szemtanúja a képernyő előtt (mint pl. A törés, Az igazság ára, Cserbenhagyás) és eddig mindig sikerült maradéktalanul megfelelniük a maguk módján a különféle fondorlataikkal. Könyvek esetében az első bírósági ügyes regényemnek mondható William Landay – Jacob védelmében című műve, de követve az eddigi struktúrát most sem sikerült csalódni az ilyen jellegű elbeszélésekben.
Töltelékkönyv – mostanság csak így nevezem azokat a regényeket, melyeket egy-egy terjedelmesebb és emésztendő/átgondolandó mű közé ékelek be. Amikor egy nagyobb lélegzetvételű történet elolvasásán vagyok túl, nem mindig szeretek egy újabb, vele azonos vagy legalábbis hasonló kaliberű, komolyabb odafigyelést igénylő példánynak nekivágni, hiszen még bőven van mit rágódni az előzőn is. Ekkor kerülnek elő a lazább, rövidebb és könnyen olvasható irományok, melyekkel úgyhogy „kiheverem” azt az élményt, melyet kaptam és mindezzel egyidejűleg felkészülök lelkileg a következő „megmérettetésre”. Kivételek természetesen mindig vannak, hiszen a kíváncsiság, mint tudjuk sokszor befolyásolja szokásainkat, de szerintem nagyon hasznos ez a metódus, nem terheli le annyira azokat a kis kattogó agykerekeket. :) Épp ezért választottam Jill Hathaway: Slide – Mások szemével című olvasmányát, egyfajta kikapcsolódás gyanánt.
A pszicho-thriller filmeket mindig is szerettem, ezért esett a választásom most ugyanerre a műfajra, csak éppen könyv formájában, kíváncsi voltam, mennyire lehet fokozni az izgalmakat olvasott formátumban, vajon így is sikerülhet-e teljes lelki terrort alkalmazni és azt kell, hogy mondjam, talán még jobban is! Pierre Lematrie Téboly című regénye igazi pszichothriller történetet tár elénk, melyben a feszültséget végig fenntartva, csavarokkal tűzdelve haladunk a cselekmények vonalán, ráadásul a történet leírását nem a folytonosság, hanem egyfajta zseniálisan váltogatott kettősség jellemzi, ugyanis két szereplőnk szemszögéből tárulnak fel előttünk az események.