Nehéz dolog könyvsorozat esetében fenntartani az érdeklődést a folytatások iránt, bár sokszor nagyon kíméletlen módon tudnak játszadozni az írók és írónők a tollukkal, elég csupán, ha a befejezések eseteire gondolunk: kedvelt szokásuk pattanásig feszíteni a húrt a végéhez haladva, melyet aztán rendszerint sikerül is elpattintaniuk egy lezáratlan, félbehagyott és izgalomdús jelenettel. Aztán persze vannak azok a példák, amikor inkább a ‘minden könyv egy önmagában is helyt álló kisebb alkotás’ módszerét alkalmazzák, az alaptörténetet kiegészítő felvezéssel, majd pedig lezárással, aztán vagy lesz annyira érdekfeszítő, hogy továbbra is el akard olvasni a többit, vagy nem.
Amikor a Sikoltók sorozatot elkezdtem – melynek megjegyzem a megkaparintása pillanatában nagy lelkesedés fogott el – tetszett az, hogy olyan természetfeletti erőhöz nyúlnak, amely nem túl gyakori alapanyagnak számít, még akkor is ha mindez egy teljesen sablonos alapsztorival egészült ki. Aztán kezembe került a második kötet, a Lélekmentők, melynek már úgy álltam ugye neki, hogy tudtam, körülbelül mire számíthatok az elbeszélés módját illetően, de nagy kérdés volt sikerül-e továbbfejlődnie és fenntartania azt a bizonyos éberséget és kíváncsiságot a többi kötet iránt. Ha olvastad az előző blogposztomat egy másik könyvről, már sejtheted a választ, ha nem akkor olvasd tovább és megtudhatod. :)
Amikor kiolvasok egy-egy könyvet szeretem minél előbb leírni róla a gondolataimat, hiszen ameddig nem teszem ezt, addig folyamatosan rágódok rajta és nem igazán sikerül lezárnom magamban. Odakint nagyon jól kifundálták erre az érzésre a 
Az ember általában szeret olyan valóságon túlmenő, alternatív történeteket olvasni/nézni, amely valódi átélését a saját bőrén keresztül nem tapasztalhat meg, így az általa kapott kitaláció az, amely végigkalauzolhatja hogyan is működhetne mindez. Ilyen például az időutazás témája, mely számtalan módon került már feldolgozásra, de úgy tűnik sosem unjuk meg és előszeretettel készülnek az újabb és újabb alkotások.
A horrorfilmek kapcsán már több bejegyzésem is született, a parkolópályára kerülésük után viszont ideje volt belekóstolnom milyen is az, amikor egy ijesztő(bb) történetet nem a látottak, hanem az olvasottak alapján él át az ember, hanghatások nélkül, csupán a fantázia által vezérelve. Nem éppen a mélyvízbe ugrással kezdtem, Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna, valamint a folytatása, A rémálmok lánya nevet viselő könyvek ugyan horror és fantasy kategóriába sorolhatóak és olvashatók bennük rusnya dolgok, a pulzusomat azonban nem sikerült megemelniük.
Úgy érzem lassan kijelenthetem, hogy a disztópikus könyvek igencsak az érdeklődésem középpontjában állnak, hiszen több ilyen témájú regény átrágása után ez a legutóbb elolvasott példány, Lissa Price Testbérlők című műve is egy azok közül, amelyek a társadalom jövőjének egy negatívabb vízióját tárja elénk. Szinte bele sem olvastam a tartalmába, már egyből szembejött velem a reklámszövege: „Az Éhezők Viadala rajongók imádni fogják”, így már előre tudtam mire számíthatok a könyvet illetően, ráadásul ebből az is világossá vált, hogy az írónő nem fog megállni egy könyvnél ebből a témából (amit a befejezés aztán még jobban megerősített).
Kindle tulajdonosként azonnal belevetettem magam az ebookok világába, a legnehezebb kérdés az volt, melyik könyvet is kezdjem el olvasni elsőként rajta? Húsznál is több digitális platformú műhöz jutottam hozzá, de a választásom mégis az Ötven árnyalat trilógiára esett, pontosabban akkor még csak az első részére, A szürke ötven árnyalatára. Igazából nincs különösebb ok a miértre, kíváncsi voltam rá a nagy hype által, még ha sokat szidták is, azt hozzá kell tennem nem sokat tudtam magáról a történetről.