Mit kezdesz szülőként a gyermekeddel, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik, majd egy bizonyos idő múlva – lehetnek ezek napok, de akár hónapok is – előkerül, és számodra érthetetlen okokkal áll elő arról, hol volt és mit csinált? Ha innentől kezdve már szinte csak árnyéka önmagának és nem tágít elmélete mellől? Kész szerencse, hogy létezik olyan iskola, amely az ilyen problémás gyermekekre szakosodott, így az anyukák és apukák abban a hiszemben adhatják be fiaikat, vagy lányaikat, hogy ott meggyógyítják őket és normálisan, furcsa gondolatok nélkül kaphatják vissza őket. Csak arról nem tudnak, hogy ezek a fiatalok igazi otthonuknak az eltűnésük alatt bejárt különös világokat tekintik, ahova minden vágyuk, hogy egyszer visszatérhessenek.
A főszereplő Nancy, aki különleges fehér és fekete hajával már látszólag is kitűnik a hétköznapi gyerekek közül (ráadásul aszexuális, ami azért nem sűrűn fordul elő könyveknél, én még nem is találkoztam vele, de zseniális lépésnek tartom, sok klisé eleve kilőve ezáltal), megérkezésekor pedig fenntartással kezeli az iskolát egészen addig, amíg Eleanor, az igazgató megnyugtatja, hogy ismeri a titkát, mely szerint egyszer egy ajtó nyílt számára egy másik világba, és kiderül, hogy ebben az intézményben csak olyan gyermekek laknak, akik hasonló cipőben járnak. Ám a lánnyal együtt beköltözik a sötétség is az iskola falai közé, ami sorra szedi áldozatait, a kérdés már csak az lesz, megállítható-e, mielőtt túl késő lenne.
Első olvasatra olyan volt számomra, mintha a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei és a Harry Potter egyfajta szerelemgyermekét olvastam volna. Sejtelmes hangulat, különleges ifjoncok, egy asszony, aki szárnya alá veszi a gyerekeket, tragédia, mely veszélybe sodorja az iskola működését, na meg persze főhősünk, aki felkerekedik, hogy utánajárjon a rejtélynek. Ezt persze egyáltalán nem bántam, mert jól alakította az írónő a történetet és ahhoz képest, hogy mindössze 160 oldal, meglepően kerek egész. Kicsit ugyan megijedtem a 100. oldal környékén, miképp fogja az alkotója végigvinni a cselekményt, mert tulajdonképpen éppenhogy beindultak az események, ám a maradék 60 oldalba sikerült belezsúfolni mindent, amit kell: további bonyodalmakat, megoldást és még egy korrekt befejezést is.
Abszolút nincs túlírva, fölösleges leírások, jellemzajzok, elkalandozások és túlgondolások helyett a lényegre koncentrál, a cselekményre, miközben minden szükséges információt, ami elengedhetetlen, megkapunk. Nem gondoltam volna, de nem maradt bennem nyitott kérdés. Az már egy másik dolog, hogy jóval terjedelmesebb olvasmányként még tovább is olvastam volna.
A szereplőkről is amit tudni érdemes, leírja részünkre, de nem olyan mélyen, hogy kötődni tudjunk hozzájuk, ez jól is jön akkor, amikor egy huszárvágással véget vet egy-egy karakter életének. Ahhoz képest, hogy young adult, egy-két helyen szókimondó és vad, nem kertel, nem csúsztatja a dolgokat, ez pedig nagyon jól áll neki.
A kötet egy sorozat nyitánya, persze az elolvasása után nem bírtam magammal és mindegyiknek elolvastam a tartalmát, annyi bizonyos, hogy kivétel nélkül izgalmasnak tűnnek (ráadásul egytől-egyig gyönyörű a borítójuk!), így remélem hallunk még a csellengő gyermekek felől, nem úgy, mint az írónő magyarul megjelent másik sorozatáról, az Etetésről.
Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit
Kiadás éve: 2018
Eredeti cím: Every Heart a Doorway
Eredeti megjelenés éve: 2016
Oldalak száma: 160
Az egyik legszívbemarkolóbb dolog betegségekről olvasni, hiszen csupán tehetetlen szemlélődőként nyerhetünk bepillantást valaki szenvedésébe, illetve harcába. De mégis rettentő fontosak ezek a könyvek, egyrészt megismertetnek bennünket velük, bemutatják magát a betegség természetét, tüneteit, lefolyását, hogyan segíthetünk, miképp viszonyulhatunk a betegekhez, illetve hogy lehet megbírkózni vele, vagy éppenséggel mi az, amit nem lenne szabad elkövetni ilyen esetben. Másrészt rámutatnak arra, mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik egészségesek vagyunk és hogy igenis értékelni kell ezt az alapvetőnek hitt állapotot, mert mulandó. Emlékeztetnek rá és egy kicsit helyrebillentenek, hogy az általunk “hatalmas” problémának vélt dolgok, mint például az, hogy épp nem jön elég lájk a készített képünkre, vagy pont lecsúsztunk egy kihagyhatatlan kacat akciójáról mennyire eltörpülnek az igazán fajsúlyos problémák mellett, jelen regénynél maradva pl. amikor kiderül, hogy nem tudod megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Neal Shusterman: Az óceán mélyén címet viselő regénye bemutatja, hogy egy kamasz fiú hogy birkózik meg a nagyon alattomos skizofréniával.
Sokszor elegendő ismernem az írót, vagy az írónőt, hogy biztos legyek abban, hogy tetszeni fog az adott regény. Többször megfelelően figyelemmegragadó a könyv fülszövege ahhoz, hogy egy kiváló olvasmányra leljek. Néha az első fejezet, vagy rész az, ami biztosítja, hogy jó úton járok egy újabb kedvenc történet avatásához. Előfordul, hogy a cselekmény megbolondítása, folyama miatt jut hely valaminek a szívem valamely csücskében. Megesik, hogy az alkotás vége lesz, ami annyira észbontóra sikerül, hogy napokig elkísér a mindennapokban, amit olvastam és nem hagy nyugodni. De van, amikor elég pár kezdő mondat ahhoz, hogy tudjam: hazaértem. Ali Benjamin könyve, a Suzy és a medúzák ezt adta nekem.
Történelem órákon – ahogy már korábban is említettem – mindig az olyan „töltelék” tananyagok voltak a kedvenceim, ahol életmóddal, korszakleírással, emberek hétköznapjaival foglalkoztak (persze kétségtelenül ezek voltak a legrövidebb részek). Na meg ott volt az őskor, ami szintén nagyon érdekelt, de általános iskolában – nyílván – nem éppen részletekbe menően vettük át. Gondoltam, majd a gimnázium keretei között jobban belemélyülünk elődeink történetébe, ám a kicsit bővebbre eresztett tanulnivaló aligha volt több ismeretet átadó az eddig már elsajátítottakhoz képest. Amikor megláttam Yuval Noah Harari könyvét, mely a beszédes Sapiens nevet viseli, újfent felcsillant a szemem, hátha ezúttal tényleg kellő ismeretet elsajátíthatok a témából (nem mellesleg pedig még be sem kell magolni, így dupla előny a korábbiakhoz képest!). Nyilván nem tölti ki mind a 384 oldalt az őskor nem is olyan egyszerűen feltérképezhető története, de végre kijelenthetem: megkaptam az áhított, mélyreható szakirodalmat a témában, emellett ráadásul tömény, de annál frappánsabb ismeretanyagot egészen napjainkig nem másról, mint magunkról, az emberiségről.
Nincs mese, tele vagyunk előítéletekkel, mely bizony a könyvek világában is jellemző, nem is kis mértékben. Többen már elvből elutasítják a magyar szerzők műveit, mondván, egyszerűen nem lehetnek jók. Mert a külföldi sokkal menőbb, a magyar… meg csak magyar. De nem szükséges hazai vizeken maradni, példának okáért egy első kötetes szerzőnél – legyen akármilyen nemzetiségű – is jó néhány emberben ott a félsz, mennyire tud megállni a lábán a történet, ha még sosem írt az illető semmi kiemelkedőt. Ha pedig valaki tőle szokatlan dolgot tesz, mindig lesznek kételkedők, akik nem mernek megismerkedni vele, pont azért, mert eltérő az eddigi munkásságától és ő márpedig nem ebben érdemleges. Megannyi előítélet, egyúttal megannyi elszalasztott lehetőség. Persze ezek eléggé kisarkított példák, de ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban ott vannak ezek az érzések, és csak rajtunk áll, teszünk ellene, vagy sem. Mint például, hogy az előbb felvázolt jellemzőktől igencsak hátrányból induló első kötetes, eddig ismeretlen magyar író könyvét elolvassuk-e. Az író felkérésének eleget téve én az igenre voksoltam, így vetettem bele magam Constantinus A. P. – 2221 című regényébe.